Fumarole: Valley of Ten Thousand Smokes (2020)

Egy ausztrál cégtől, a Fekete Kenguruktól (Black-Roos Entertainment) rendszeresen kapok anyagot az általuk promotált előadókról. Kivételesen mégsem rajtuk keresztül értesültem, hanem a Fémforgácson olvastam a Brisbane-i trió első nagylemezéről, ami felkeltette az érdeklődésemet, és egy kellemes hallgatnivalóval ajándékozott meg.

A zenekar, amelyet 2018-as indulása óta ugyanaz a három muzsikus – Kurt Werder énekes-gitáros, Dan Bartsch basszusgitáros és Ryan Stewart dobos – alkot, pszichedelikus ízű heavy/stoner metalt játszik, olyan jó nevű pályatársak nyomvonalán haladva, mint az Orange Goblin, a Spiritual Beggars vagy az Earthless. Alakulásuk évében egy ötszámos EP-vel (Mountain) jelentkeztek, a tavaly októberben napvilágot látott Valley of Ten Thousand Smokes pedig az első nagylemezük.

A fumarola egy olyan természeti képződmény, ahol a földkéreg repedésén keresztül gőzök és gázok törnek a felszínre. Az album címét az ausszik egy ilyen látványosságtól, valóságban is létező helyszíntől kölcsönözték: az alaszkai Katmai Nemzeti Parkban egy vulkánkitörést követően fumarolák ezrei jelentek meg az éppen hogy csak megszilárduló salakrétegen.

Maga a lemez viszont egy olyan koncept album, amely egy, a jövőben játszódó történetet mesél el. A távirányítóknak (remote controllers) nevezett gazdagok a rabszolgasorba taszított szegényeket egy Terra Supremia nevű bolygón dolgoztatják, amelynek egyetlen nyersanyaga egy olyan baktérium, amelynek fogyasztásával a végtelenségig meghosszabbítható az emberi életkor. Mivel a szer eltorzítja használóját, a távirányítók többsége egy virtuális valóságba menekül ez elől. Idővel néhány rabszolga lerázza láncait, és harcot indít az elnyomók ellen, a többiek kiszabadításáért…

Bár a Fémforgács recenziója semmi különlegeset nem ígért, valamiért mégis szimpatikus volt az anyag, amiről hamar kiderült, hogy tényleg nem rajzolja át az irányzat koordinátarendszerét. Persze, a Kyuss, az Orange Goblin, vagy a Monster Magnet után nehéz is nagyot alkotni. A Fumarole meg sem próbálkozik ezzel. Ők csupán jammelnek a maguk (és mások) örömére.

Ezzel együtt kellemesen zúgó-búgó, az irányzat kívánalmainak megfelelő a hangzás, és Werder orgánuma is jól passzol a muzsikához. Lendületes nótával kezdenek (War Cry), amelyben egyik váltás követi a másikat – a korai Spiritual Beggars jut róla eszembe. Pozitívumként jegyzem fel, hogy egyik szerzemény sem fullad unalomba, a dalok hossza egyetlen alkalommal sem éri el a hat percet. Azzal sincs bajom, hogy a történetvezetést nem támogatják meg hangeffektekkel, narrációval vagy átvezető részekkel. Hozzáteszem, nem is figyeltem annyira a szövegeket, inkább csak a zenére koncentráltam.

Amiért viszont nálam pontlevonás jár, hogy nincsenek kiemelkedő, emlékezetes kompozíciók, maximum figyelemre méltó momentumok. Ezek közé tartozik a Valley-ben Stewart cinjátéka, vagy amikor a Remote Controllers-ben, a Desert Worms-ban, illetve a Ghost Smoke-ban Bartsch bőgője jut főszerephez, és döng zsibbasztóan a fülembe. Utóbbi nótát a vége felé hallható váltás/gyorsítás teszi még az anyag egyik legjobb darabjává.

Nem forradalmian újszerű, de abszolút hallgatható, itt-ott kifejezetten élvezetes anyag. Jó szívvel ajánlom.

About Coly 1013 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*