Már jó ideje bizonyos irányzatokra fókuszálva kutatók új zenék, leendő kedvenceim után. Leggyakrabban a power, doom és thrash skatulyájában turkálok, és valahogy úgy alakult, hogy az utóbbi időben főleg a power metal dúsan terített asztalán (az édességes pulton) lelek ínycsiklandó fogásokra, nekem tetsző alkotásokra, ami persze nem jelenti azt, hogy a másik két zsánernek hátat fordítottam volna.
Az elmúlt hónapokban főleg a német-svéd tengely mentén mozogtam, és bár továbbra sem tudom teljesen komolyan venni ezt az irányzatot (számomra időnként túl magas a – férfi – énekhang, túl erős a szimfonikus háttér, túlságosan látványos a gyerekkoromat és a fantasy szerepjátékokat idéző hősi póz), ezek azok az alkotások, amelyek kellően dallamosak, fogósak és szívderítőek ahhoz, hogy újra és újra meghallgassam őket.
Belegondoltam, nincs bennem olyan melankólia, gyász vagy düh, amit a metal hallgatása közben szeretnék, tudnék kiélni. A dalokban is a lendületet, emelkedettséget, életörömöt keresem, és ebben a fiatalos euro-power muzsikában ezt jobbára meg is találom. Nem a kardos-sárkányos imidzs vonz, hanem a jó hangulat, az erő és a szépség együttes jelenléte. Változatosság gyanánt pedig jöhet a szikár zúzda és a bánatmetal is…
Talán egy kiadói hírlevélben olvastam a svéd Bloodbound idei albumáról, a Creatures of the Dark Realm-ról. Jókat írtak róla, a borító is szimpatikus volt, ám mint kiderült, arra egy ideig még várnom kell (május végén jelenik meg). Így jobb híján a skandináv hatosfogat legutóbbi alkotására kerestem rá, és miután meghallgattam, azt vettem észre, hogy újra és újra visszatérek hozzá. Nagyon csípem az anyagot, így arra gondoltam, annak is a figyelmébe ajánlom, aki esetleg nem ismeri, de nyitott erre a műfajra.
Én eddig még csak nem is hallottam róluk, pedig nem friss formációról van szó. A Bollnäs városából származó csapatot 2004-ben alapította Tomas Olsson gitáros és Fredrik Bergh billentyűs, akik ezt megelőzően a Street Talk nevű bandában játszottak együtt. Bemutatkozó albumuk, a Nosferatu az indulást követő évben látott napvilágot, a tavalyelőtt megjelent Rise of the Dragon Empire pedig már a nyolcadik nagylemezük.
Az együttest 2017 óta ugyanaz a hat muzsikus alkotja, név szerint Patrik J Selleby énekes, Tomas Olsson és Henrik Olsson gitárosok, Fredrik Bergh billentyűs, Anders Broman basszusgitáros és Daniel Sjögren dobos. Az Olsson fivérek közül Tomas az idősebb és ő a csapat szólógitárosa is. A 2010-ben érkezett Selleby 2001-2015 között – Patrik Johansson néven – a Dawn of Silence énekese (is) volt, 2013 óta pedig a Shadowquest dalai is az ő hangján szólalnak meg.
A csapat legfrissebb tagja az ezen az albumon bemutatkozó Sjögren, aki korábban többek között a Twilight Force-ban dobolt, turnézenészként pedig a Sabaton-t és a Blazon Stone-t erősítette. Mostani társai minimum öt album óta muzsikálnak együtt, valamennyi albumon azonban csak a két alapító játéka hallható.
A zenekar stílusát legtöbbször a HammerFall, a Dream Evil és a Sabaton zenéjével állítják párhuzamba. Nekem viszont a hangzásról, a megszólalásról egyik aktuális kedvencem, a szintén svéd Dynazty, az ugyanezekben a színekben versenyző Falconer, a Warkings, a himnikus témákról az amerikai Riot V ugrott be, Selleby hangszíne pedig legtöbbször Michael Kiskéére (Helloween) és Geoff Tate-ére (Operation: Mindcrime, ex-Queensryche) hajaz.
A dalok tematikáját tekintve Olssonék egészen a 2017-es War of Dragons albumig középkori fantasy-ben utaztak, onnantól viszont a sárkányok kerültek náluk a középpontba, a szövegekben azonban továbbra is számos utalást tesznek kedvenc tévés sorozatukra, a Trónok harcára. (Az új lemezen viszont, úgy tűnik, ismét váltani fognak…) Ezt a mesevilágot promóciós anyagaikon, hanghordozóikon és koncertjeiken számos látványelemmel – arcfestéssel, ruhákkal, díszletekkel – teszik a lehető leg-valósághűbbé.
A felvételek különlegessége, hogy a karantén miatt szinte az összes hangszeres szólamot más (házi)stúdióban rögzítették, csupán a gitártémákat és a basszust játszották játszották fel ugyanott.
Már az albumot nyitó címadó nóta első motívumában beköszön a jól ismert, kelta folk dallamvilág, szerencsére az arra jellemző skót dudás/furulyás hangzás nélkül. Óóó-zós kórussal kezdődik a Slayer of Kings, ami hamarosan Stratovarius-os döngölésbe megy át. Érdekes, én éppen a HammerFall-hatást nem érzem a dalokon (persze az is lehet, hogy minden újkorszakos sárkánymetal csapat valahol Oscar Dronjak-ék köpönyegéből bújt elő).
Mondhatnám, hogy a Magical Eye az egyik kedvenc dalom az albumról, de mindegyik nóta az, az említett szerzeményre legfeljebb egy kicsit intenzívebben headbang-elek a laptop előtt ülve (magyar metalrajongó: Headbang Elek). Szimfonikus hangulatú kezdésre érkezik a döngölő, erőteljes középtempó; a dallam emelkedő-süllyedő ívén hullámvasutazunk, s ha ez nem, a szaggatott szövegmondású refrén végképp beránt a kör közepére, hogy ott aztán dervisként pöröghessünk saját tengelyünk körül.
A Blackwater Bay billentyűhangzása és ünnepélyessége szinte karácsonyi hangulatba ringat, a szépen formált gitárszóló pedig már-már giccsesen slágeres. 🙂 Szintén húzónóta (bár ismét hangsúlyozom, nincs rossz dal a lemezen) a táncos tempójú, szintén kelta gyökerű, de azt jól titkoló 🙂 The Warlock’s Trail. A refrént mintha már ezerszer hallottuk volna, holott ez is csak a „fülbemászás” klasszikus esete. Az embernek egészen biztos, hogy beindul tőle valamelyik testrésze…
Szinte végig epikus középtempóval menetel keresztül a számárra adatott bő négy percen a Breaking the Beast. Ismét klasszikus témákat hallhatunk, amelyek valamiért mégsem tűnnek elkoptatottnak. A dalt a jóval pörgősebb Balerion követi, amelynek pörgő-lüktető alapja Yngwie Malmsteen korai munkáival hozható közös nevezőre.
A záró Reign of Fire minden korábbi nótánál folkosabb és középkoribb hangulattal nyit. Ringató ütemére összekapaszkodva, ülve dülöngélhetünk jobbra-balra, például egy tábortűz melletti, hősi történeteket mesélő összejövetelen (amelyek manapság ugye egymást érik 🙂 ). A dal ünnepélyessége ismét csak elemeli a hallgatót a szürke hétköznapok talajáról.
A bő háromnegyed órás anyag minden pillanata élmény, csemege az irányzat szerelmesei számára. Persze, semmi újat nem hallunk, csupán remek nótákat. A maga műfajában ez egy hibátlan album, a stílus kiemelkedő alkotása. Kíváncsian várom a májusi folytatást.
Leave a Reply