Alice Cooper: Detroit Stories (2021)

Alice Cooper hazatért. Volt ő már minden: a színpadon önmagát lefejező shock rocker, meg nem értett narkós művész, slágergyáros popmetal félisten, sőt, a kétezres évek elején még az is kiderült róla, hogy egy egészen súlyos hangzású banda frontembereként is simán megállja a helyét. Az elmúlt másfél évtizedben azonban szép fokozatosan visszakanyarodott arra az ösvényre, ahonnan egykor elindult: ahhoz az egyszerű, sallangmentes rock and rollhoz, ami a hetvenes évek elején naggyá tette őt. Azok a zenehallgatók, akik a Poison-hoz hasonló rádióbarát slágerekkel ismerték meg hősünket, nyilván egy kissé zokon vették ezt a váltást, ám a régi rajongók mindig is tudták, hogy ez az alapra vett, lepusztult zene az ő igazi terepe. Miután a múltidézés jegyében még a klasszikus Welcome to My Nightmare lemez folyatását is elkészítette, nem maradt más hátra, mint leróni a tiszteletét a város előtt, ahol annak idején az első komoly sikereit aratta.

Cooper rocklegenda státuszát figyelembe véve ma már talán nehéz elhinni, de bizony az ő pályája sem indult zökkenőmentesen. Az akkoriban még újszerűnek, sokkolónak számító színpadi akcióknak köszönhetően zenekarával nem mindenhol nyerte el a publikum szimpátiáját: hiába játszottak például a The Doors előzenekarként Los Angelesben, nem igazán tudtak élni a nagy lehetőséggel, mert drámai horror show-jukkal a frászt hozták a helyi LSD-fogyasztó közönségre. De ugyanezzel a problémával szembesültek San Franciscóban és New Yorkban is. A jószerencse végül egy detroiti fesztiválon mosolygott rájuk, ahol az MC5 és a The Stooges társaságában léptek színpadra, és a nyers rock and rollra kiéhezett közönség rögtön a keblére ölelte a csapatot. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem. Ezt a törődést hálálja most meg Cooper úr friss lemezén, amelynek dalaiban ízelítőt kapunk a város hangulatából: vad bulikról, elvetemült fazonokról, elfuserált életekről hallhatunk húzós rocknótákba csomagolt meséket. A lehető legautentikusabb hatás érdekében ráadásul számos jó nevű helyi zenészcimborát is sikerült lecsábítani a stúdióba.

A lemez érdekes módon egy feldolgozással nyit, mégpedig a The Velvet Underground Rock and Roll című dalával. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy egy Detroit városa előtt tisztelgő lemezen mégis mit keres egy tősgyökeres New York-i banda nótája? Nos, erre is megvan a magyarázat: a hetvenes évek elején létezett egy Detroit nevű zenekar, akik nagy sikerrel játszották a szóban forgó nóta áthangszerelt, rockosabb verzióját. Cooper mester értelemszerűen ezt a keményebb változatot vette alapul, innen ered tehát a kapcsolat. Az MC5-gitáros Wayne Kramer vendégszereplése viszont már nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen bandája a detroiti zenei élet egyik legmeghatározóbb alakja volt a hetvenes évek elején. Nem is hoz szégyent a nevére az öreg, rendesen odapörköl a Go Man Go-ban, hibátlanul megidézve egykori zenekara zabolátlan, zajos stílusát. És ha már odaette a fene a stúdióba ezt a vén csirkefogót, gyorsan felrántották vele a Sister Anne című MC5 klasszikust is, csak úgy a miheztartás végett.

A lemez harmadik dala, az Our Love Will Change the World egy újabb feldolgozás, amelynek eredeti előadója egy számomra eddig ismeretlen detroiti banda, az Outrageous Cherry volt. Cooper-nek saját bevallása szerint azért esett a választása erre a nótára, mert nagyon tetszett neki a vidám zene és a komor szöveg között feszülő ellentét. Kétségtelen, hogy sajátos hangulata van, de ami talán a legmeglepőbb lehet a dal kapcsán, hogy egy 2004-es szerzeményről van szó, ugyanis a Beatles/Stones-vonalú dallamvezetés alapján simán azt hihetné az egyszeri hallgató, hogy egy hatvanas évekbeli nóta felújított változatához van szerencséje.

Mivel ez egy amolyan „vissza a gyökerekhez” típusú lemez, nem meglepő, hogy a műsor jelentős részét a nyers, zúzós rock and roll nóták teszik ki. Nincs szintetizátor, se bombasztikus hangzás, fülbemászó popdallamokra pedig végképp ne számítson senki. Jól hallhatóan nem sokat vacakoltak a zenészek a stúdióban, csak felkapták a hangszereket, és nyomták a csont egyszerű, háromakkordos riffekre épülő nótákat, ahogy a csövön kifért. Az olyan dalok, mint a Social Debris, a Hail Mary vagy éppen a sztorizósabb Detroit City 2021 jóleső gördülékenységgel törnek elő a hangfalakból, Cooper pedig meglepő fiatalossággal száguld végig rajtuk. Ha már itt tartunk, hihetetlen, hogy ez az ember az elmúlt bő harminc évben szinte semmit nem öregedett. Mondjuk, harminc évvel ezelőtt is hetvenháromnak nézett ki, szóval így azért könnyű.

Számomra a lemez csúcspontja a pimasz, punkos riffekre épülő I Hate You, amelyben az eredeti Alice Cooper Band még élő tagjai kendőzetlenül egymás fejéhez vágják, hogy miért utálják egymást. Ráadásul úgy látszik, hogy még a koporsó sem nyújt elég biztos menedéket a fiúk haragja elől, mert a dal vége felé kórusban sorolják fel az 1997-ben elhunyt gitáros, Glen Buxton idegesítő tulajdonságait is. Persze, az utolsó strófából azért kiderül, hogy csupán a tehetetlen gyász beszél belőlük: „Leginkább amiatt az űr miatt haragszunk, amit a színpadon hagytál magad után!”- éneklik. Óriási nóta, igazi punkba oltott fekete humor. De majdnem ekkora királyság a pörgős Shut Up and Rock is, amelyben Cooper nem túl polkorrekt stílusban utasítja rendre a szebbik nem képviselőit. De létezik egy olyan elmélet is, miszerint a folyton politizáló, magukat fontos embernek képzelő rocksztárok inspirálták a dalt. Amennyiben az utóbbi feltevés fedi a valóságot, akkor különösen pikáns színezetet kap az a tény, hogy Larry Mullen, a U2 dobosa üti a bőröket ebben a nótában.

Alice Cooper teljesítményére úgy látszik, kifejezetten pozitív hatással van a nosztalgia. Már jó ideje nem kaptunk ilyen zsivány, vérbeli, tökös rocklemezt az öregtől. Vagy talán nem is nosztalgia ez, hanem csak egyszerűen úgy érzi, hogy egy ilyen hosszú és viszontagságoktól sem mentes pályafutás végén már senkinek nem kell bizonyítania, elég csak önmagát adnia. Hiszen mégiscsak a rock and roll egyik leghíresebb tékozló fiújáról van szó, aki megjárta a legszédítőbb magasságokat, de a legnyomorúságosabb poklot is megtapasztalta. Látott mindent, amit egyszeri halandó sosem láthat, és bejárta az egész világot, hogy végül visszatérjen oda, ahonnan egykoron elindult. Alice Cooper hazatért.

A cikk szerzője: Gabrielkiss 71 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*