Therion: Leviathan (2021)

Egy adott zenekarral való kapcsolatomat alapvetően öt különböző ív mentén tudom elképzelni. a) A kezdetektől ismerem és szeretem őket, minden lemezüket meghallgatom. b) Bár nem mai csirkék, eddig nem ismertem őket, és csupán legújabb albumukkal kerültem közel hozzájuk. c) Kezdetben szerettem őket, de kiábrándultam belőlük, és egy ideje már nem hallgatom a lemezeiket. d) Életkoromból vagy más okból kifolyólag csupán pályájuk közepén csatlakoztam rájuk, azóta viszont minden albumukat beszerzem. e) Egy ideig jóban voltunk, aztán eltávolodtam tőlük, legutóbbi egy-két albumuk viszont ismét felébresztette irántuk az érdeklődésemet.

A Therion kapcsán egyértelműen az ötödik csoportba sorolom magam. A 90-es évek közepétől nyolc albumon át követtem nyomon a pályafutásukat, és a Lemuria/Sirius B lemezeket követően csatlakoztam le róluk. Most viszont úgy gondoltam, elég hosszúra nyúlt a távollét, miért ne tegyek velük egy próbát, pláne, hogy előzetesen a főnök, Christofer Johnsson kifejezetten slágeres anyagot ígért, amit állítólag maguk a rajongók követeltek ki a valamivel nehezebben emészthető metal opera, a 2018-as Beloved Antichrist után. Úgy olvassátok hát ezt a kritikát, mint egy olyan ember véleményét, aki bő másfél évtizeden keresztül nem volt képben az együttes zenéjében és személyi állományában történt változásokkal kapcsolatban.

A január 22-én megjelent Leviathan a Therion eddigi 34 éves pályafutásának 17. stúdióalbuma. És bár nem böngésztem tüzetesen végig a teljes diszkográfiát, de állítólag az első olyan alkalom a csapat történetében, amikor két egymást követő lemez ugyanazzal a felállással készül. Mármint ami az alapcsapatot – Christofer Johnsson gitáros-billentyűst, Thomas Vikström énekest és Lori Lewis énekesnőt, Christian Vidal gitárost és Nalle „Grizzly” Påhlsson basszusgitárost – illeti. Az amerikai Lewisról érdekességként feltétlenül el kell mondani, hogy 2011 óta hivatalosan is tagja a Therion keménymagjának, amit rajta kívül egyetlen énekesnő sem mondhatott el magáról.

Ennél is érdekesebb azonban a dobos, Sami Karppinen jelenlegi pozíciója, aki 2017 óta ismét a zenekar tagja, az idei nagylemezen azonban nem ő játszik, hanem Snowy Shaw, illetve Björn Höglund, akik között Johnsson testvériesen elosztotta a dobtémákat. Márpedig ha nem ő nyüstöli a tamokat és cineket, akkor hogy jön össze az „egymás után két album ugyanazzal a felállással”? Merthogy a Beloved Antichrist-on ő, mármint Sami volt a csapat ütőse…

Ahhoz képest, hogy a 2012-es Les fleurs du mal-t követően elég hosszú szünetet tartottak, a három évvel ezelőtti anyag után, mondatni, hamar érkezett a Leviathan, ami nem lett egy összecsapott alkotás, éppen ellenkezőleg: azok számára is vonzóvá teheti a szimfonikus/operisztikus elemekkel felcicomázott metalt játszó csapat muzsikáját, akik netán eddig nem ismerték volna őket. Más kérdés, hogy az együttes régi rajongói vajon egyöntetű lelkesedéssel fogadják-e ezt a slágergyűjteményt…

A bő háromnegyed órás anyag tulajdonképpen végig élvezetes, változatos, amit részben a jól sikerült daloknak, részben pedig a vendégénekeseknek – Rosalia Sairemnek, Chiara Malvestitinek, Taida Nazraićnak, Noa Grumannak, Marco Hietalának és Mats Levénnek – köszönhetünk. A nótákból természetesen ezúttal sem maradtak ki a Therion védjegyének számító zenei elemek, az áriázós énektémák, a nagyzenekari hangszerelés és a kissé steril, lekerekített, megszelídített rock/metal sound.

A nyitó The Leaf on the Oak of Far verzéjében hallható női ének a 80-as, 90-es évek szinti-popjának elektronikusan torzított vokáljait idézi. Ezzel együtt tízpontos a nóta, ahogy egyetlen másik szerzeményre sem tudom azt mondani, hogy töltelék lenne; mondjuk, középtájon (Eye of Algol, Nocturnal Light) számomra egy kicsit álmosítóbbá válik az anyag, itt ugyanis az epikusabb részek dominálnak.

Inkább az okoz fejtörést (na jó, azért nem annyira), hogy a The Leaf… mellett melyik dalt emeljem még ki kedvencemként. Jó a Marco vendégszereplésével felcsendülő Tuonela is; érdekes, hogy Vikström és Hietala orgánuma mennyire hasonlít egymáshoz, ennek fényében valószínűnek tartom, hogy utóbbi meghívása a produkcióba inkább baráti gesztus volt, és presztízsértékkel bír, mintsem szakmai szempontok indokolták („mert hiányzott egy ilyen hangszín”).

Legnagyobb favoritom azonban a Great Marquis of Hell, amely egyben a lemez legrövidebb nótája. De dobogós az El Primer Sol is, amelynek refrénjében Vikström-nek óriási hangja van.

Tetszik, hogy bátran váltanak más nyelvekre: a Die Wellen der Zeit refrénje németül, a már említett El Primer Sol-é pedig spanyolul csendül fel. Természetes, hogy variálják a tempót, a zenekar újsütetű munkatársának, „írástudójának”, Per Albinssonnak a szövegei pedig izgalmas mitológiai témákat dolgoznak fel.

A The Leaf on the Oak of Far Camulusról, a gael (skót felföldi) hadi istenről szól. Tuonela ugye az alvilág neve a finn mitológiában. Leviathan az Ótestamentumban szereplő, hatalmas tengeri hüllő. A Die Wellen der Zeit (Az Idő hullámai) főszereplője Nerthus, aki a pogány germánoknál a béke és a jólét istennője volt. Aži Dahāka egy iszonyatos kígyó-ember az iráni mitológiában. Az Eye of Algol-ban a Perseus csillagkép egyik csillagáról énekelnek, amelyet a görög mitológiában az egyik gorgó, Medusza fejével hoztak összefüggésbe. A Nocturnal Light Inannáról, a szerelem sumer istennőjéről szól. A Great Marquis of Hell-ben Aamon-t idézik meg a démonok legfelsőbb köréből. A Psalm of Retribution szövege a zsidók misztikus hagyományon, a Kabbalán alapul, és olyan gonosz szellemekre hivatkozik, mint a korábbi Therion-lemezeken már megjelent A’arab Zaraq és Qliphoth (Kliffoth). Az El Primer Sol-ban (jelentése Az első Nap) az azték mitológia teremtő istene, Tezcatlipoca jelenik meg, a Ten Courts of Diyu pedig a kínai mitológia túlvilági ítélőszékét mutatja be.

Mindenekelőtt a lendületesebb nóták miatt fogom újra és újra elővenni a Leviathant, és azt mondom, jól tettem, hogy kihagytam az elmúlt 17 évet: üdítően hatott rám a Therion új anyaga, ami nem biztos, hogy így történt volna, ha zsinórban hallgatom a lemezeiket. Amire viszont a jövőben megvan az esély, hiszen Johnsson már a Leviathan trilógia második és harmadik részét is beígérte: előbbi a tervek szerint jövőre, utóbbi pedig 2023-ban lesz esedékes.

About Coly 1043 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*