Szeretném szeretni

Crowbar

Veletek történt már olyan, hogy bármennyire is igyekeztetek, nem sikerült egy hullámhosszra kerülnötök egy adott bandával? És nem pusztán egy album, hanem gyakorlatilag a (majdnem) teljes életművük kapcsán? Velem ez többször is előfordult. Örültem volna, ha tetszik a zenéjük, a rajongójukká akartam válni, és nem azért, mert „illik” őket szeretni, hanem mert annyian dicsérték a zenekart, hogy azt gondoltam, biztos rossz pillanatban csatlakoztam rá a diszkográfiájukra, megpróbálkozom hát egy másik korszakukkal. És hogy biztos bennem van a hiba: felületesen vagy nem elégszer hallgattam őket, kevés album alapján igyekszem képet alkotni a munkásságukról, ám szinte mindig bebizonyosodott, hogy ezek az utólagos „erőlködések” sem vezetnek sikerre.

A legnagyobb „hiányzó” nálam egyértelműen a DEATH. A csapat sokáig kimaradt az életemből (talán ez volt a baj, bár a death metalt alapvetően hanyagoltam, és ma sem lubickolok benne), és csak az utóbbi években tettem kísérletet arra, hogy fogást találjak rajta. De hiába hallgatom jó ideje oda-vissza albumaik szinte teljes sorát (egyedül a Scream Bloody Gore maradt ki), máig nem hódoltam be nekik. Érzem a dalokban a zsenialitást, viszont az „ének” egyáltalán nem jön be, és a zenében sem találok kapaszkodókat. (És nem Schuldinerrel van bajom, hiszen a Control Denied The Fragile Art of Existence albuma például nagyon bejön.) Persze, foghatom a progresszivitásra, és igen, öregedő csókaként egyre inkább az egyszerű, punkos megoldások jönnek be, de azért nem adom fel, továbbra is küzdök a feladattal.

Death

Amikor ezeket a sorokat írom, a GOJIRA éppen megnyeri „legjobb francia csapat” játékunkat. Legutóbbi albumukkal, a Magmával ismertem meg őket, ami tízpontos alkotás volt. Plecs bátorított, hogy az ő múltjukban is ássak vissza, amit meg is tettem; leginkább még a From Mars to Sirius jön be, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy kéjes bizsergést érzek, amikor bármelyik lemezüket is elindítom. Kivéve persze a Magmát, és pont emiatt izgatottan várom az új anyagot is.

Nagyjából ugyanígy vagyok a MASTODON-nal is. „Mi a fenét esznek az emberek ezen a bandán?” – tehetném fel magamnak újra és újra a kérdést, miközben sejtem, érzem: izgalmas, újszerű, amit Hinds-ék csinálnak, a zene kellően komplex és profi, nehezen gyömöszölhető be bármilyen skatulyába, ráadásul az, hogy valamennyi tag énekel, további pluszt ad a hangokból táplálkozó ősállat zenei világának. A hétből mostanáig öt nagylemezüket tettem magamévá, ezek közül az Emperor of Sand a kedvencem, de ennél is jobban tetszik az ugyancsak 2017-es Cold Dark Place EP. Úgyhogy van remény, ám mégsem hiszem, hogy bármikor is a kedvenc bandáim közé emelkednének.

Gojira

Érdekes nálam a CROWBAR helyzete is. Súlyos? Mint az állat! Jó riffek vannak benne? Naná! És valahogy mégsem lök hanyatt, miközben a Down, a Pantera és a Corrosion of Conformity világát nagyon is csípem. A sludge metalt, mondjuk, annyira nem, úgyhogy itt lehet a kutya eltemetve. Élőben tetszett, amit Windstein-ék csináltak, de itthon a legritkább esetben veszek elő tőlük bármilyen lemezt is.

A végére hagytam az aktuális kihívást, amin jelenleg is „dolgozom”. Nagyon bejön JAMES RIVERA egyedi és erőteljes orgánuma, viszont az énektémáival jó ideig nem voltam kibékülve. A Distant Thunder Welcome to the End albumát hallgatva figyeltem fel rá, viszont amit a Helstarban hallottam tőle, az – nem a hangi adottságai okán, hanem a fogósság, megjegyezhetőség hiányában – nem igazán nyerte el a tetszésemet. A csapat egyik albumát hallgattam a másik után, és egyszerűen hiányoltam belőlük az emlékezetes („slágeres”) énektémákat.

James Rivera

John Quail segítségét kértem, aki a fickó életművének jó ismerője, ajánljon olyan lemezeket, amelyek ilyen szempontból jobb kedvre derítenek. Az elmúlt hetekben jó néhány, Rivera hangján megszólaló albumot hallgattam végig: az említetteken kívül például a Destiny’s End Breathe Deep the Dark-ját, a Malice New Breed of Godz-át, valamint a Seven Witches Passage to the Other Side és Year of the Witch nagylemezét. Ebben a sorrendben visszafelé haladva tetszenek azok az anyagok, amelyeken a szirénatorkú frontember énekel. Valamiért úgy gondolom, az énektémák kitalálásával lehet gond: amit ő jónak gondol, nem biztos, hogy a rajongók tetszését is elnyeri. És ott van esély arra, hogy „a kecske és a káposzta is”, ahol esetleg valaki más is közreműködik az énekdallamok megalkotásában, vagy fő dalszerzőként, zenekarvezetőként jelez bizonyos elvárásokat Rivera felé. Amivel eddigi tapasztalataim alapján mi, zenehallgatók járunk igazán jól.

A ti életetekben is vannak ilyen vágyott, ám nehezen emészthető zenei fogások?

A cikk szerzője: Coly 997 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

2 Comments

  1. Nekem például sosem tetszet opeth,system of the d.,mastodon,korn,incubus,nirvana…nu metal örület!!!!pedig minden evö vagyok….death,thrash,power,speed…

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*