(Zozzie 2017 elején már – igaz, hogy csak futólag – írt erről az albumról /itt olvasható/, én most, a kerek évforduló apropóján viszont valamivel többet időznék a társaságában.)
A 90-es évek legelején új szelek fújtak a heavy metal egyre táguló világában: a műfaj klasszikus vonalát és a thrash-t némileg a háttérbe szorítva új irányzatok jelentek vagy erősödtek meg, olyan bandák tűntek fel, adtak először életjelet magukról, amelyek később a színtér máig hivatkozási alapnak számító klasszikusaivá váltak. Konkrétan 1991-ben valami lehetett a levegőben, hiszen nemcsak a Pearl Jam Ten albuma, a Soundgarden Badmotorfinger-je vagy a Nirvana Nevermind-ja látott napvilágot, mainstream irányzattá téve az addig a metal aljnövényzetében burjánzó grunge-ot, hanem olyan zenekarok is ekkor jelentkeztek első nagylemezükkel, mint cikkem főszereplői, vagy a Galactic Cowboys (Galactic Cowboys), a Kyuss (Wretch), a Mind Funk (Mind Funk), a Monster Magnet (Spine of God), a Therapy? (Babyteeth), a Therion (Of Darkness…) és a Type O Negative (Slow, Deep and Hard). Vegyük még hozzájuk a Warrior Soul-t, amelynek ekkor jelent meg szerintem máig legjobb albuma, a Drugs, God and the New Republic, valamint a Love/Hate-et is, amely csapat ekkor már javában írta második nagylemeze, a ’92-es, szintén klasszikus Wasted in America dalait.
(Egyetlen gyors oldalpillantást vetve az ugyancsak ekkoriban megizmosodó death metal színtérre: többek között a Dismember, a Grave, az Immolation, a Malevolent Creation, a Suffocation és az Unleashed is ’91-ben jelentette meg bemutatkozó albumát.)
Nagyszerű, sorsfordító esztendő volt tehát, amely számos egyedi hangú és stílusú, másokkal összetéveszthetetlen, „különc” csapatot adott a metal világának. Ilyen volt az 1988-ban, a floridai Miamiban alakult Saigon Kick is, amelyet egyes források előszeretettel titulálnak glam bandának. A zenészek szerintem ezt kikérnék maguknak: ha agyasnak nem is, merészen kísérletezőnek simán nevezhető a zenéjük, szövegeik pedig sokkal többről szóltak, mint pusztán az élet élvezetéről, csajozásról és ivászatról. Elég csak megnézni a debütalbum borítóját: úgy vélem, kevesen asszociálnának róla a féktelen hedonizmusra. Fotóik tanúsága szerint hajlakkot csak mértékkel használtak, és a színes, nőiesen tapadó vagy kivágott ruhák helyett a feketét és a bőrt részesítették előnyben. Fizimiskájukat látva előbb jut eszembe a The Cult, mint, mondjuk, a Mötley Crüe.
Legelső felállásukban Matt Kramer énekes, Jason Bieler gitáros és Phil Varone dobos mellett még Sean Puckett basszusgitározott, aki a bemutatkozó nagylemez felvételei közben távozott, átadva helyét Tom Defile-nak, akinek érkezésével kialakult a klasszikus kvartett, amely aztán az első két albumot jegyezte.
A Saigon Kick zenéjét csak a legnagyobb jóindulattal nevezhetjük metalnak (és még a debüt a legkeményebb albumuk); inkább grunge-dzsal árnyalt, egyes dalokban punkkal bedühített alternatív/hard rockot hallunk. Kritikusaik anno olyan zenekarokat emlegettek velük kapcsolatban, mint a U2 vagy a Jane’s Addiction. Elég komoly kontraszt… Matt Kramer hangja szépségesen tiszta és erőteljes, a karcosabb kanyarokban a Warrior Soul torkát, Kory Clarke-ot idézi, de zenésztársa, Bieler orgánuma is a nagyon hasonlít hozzá.
A bemutatkozó anyag is zavarba ejtően sokszínű. A hipnotikusan lüktető New World úgy kezdődik, mint egy LSD-tripen lévő szekta reggeli szertartása. Kramer „igehirdetése” Jim Morrison szellemét idézi elénk, énekdallamai kígyóként tekergőznek Bieler riffjeinek vaskos oszlopai között. A What You Say-ben pedig már érkeznek is a Zozzie által is emlegetett, kétszólamú énekben testet öltő űberdallamok. Az ember hallgatja ezeket, és nem érti, hogyhogy nem lett a Saigon Kick-ből, mondjuk, egy újabb Guns N’ Roses…
A punkosan harapós refrénnel megkoronázott What Do You Do számomra inkább idétlen, mint agresszív – egyik kedvenc nótám az albumról. A másik a lírai, fájdalmas, felemelő hangulatú Colors:
„Can you see the colors
changing just inside tomorrows skies,
can you feel the winds of change
blowing upon our lives”
Harmadik favoritom pedig a Beatles legvidámabb perceire hajazó My Life, amelynek szólóját mintha fésűre feszített selyempapíron zümmögő kórus adná elő. Ebben a nótában és a lírai, már-már gospeli magasságokba emelkedő Come Take Me Now-ban állítólag Jeff Scott Soto vendégszerepel; én nemigen hallom ki a vokálerdőből a hangját (hacsak nem az előbbi nóta „Even if you walked across the skies…” kezdetű refrénjéből).
Minden korábban elhangzott szerzeménynél súlyosabban dörren meg a Coming Home, de a feszesen tempózó Acid Rain és a Month of Sundays is a keményebb nóták csokrát gazdagítja. Utóbbiban hangzik el Bieler talán legnyersebb szólója, miközben a verzék alatt a gitár erőtlenül, funky-san lötyög.
Az öblösen pengő basszust U2-s csilingelés váltja a Love of God-ban; ha csak ezt a dalt vagy a Come Take Me Now-t ismernénk Bieler-éktől, simán gondolhatnánk őket keresztény rockzenekarnak is. Erre jön egy Down by the Ocean, amelynek főszereplője Johnny, aki, miközben azt szeretné, hogy Larissa ott maradjon nála éjszakára, fél is a szituációtól, mivel önmagát melegnek gondolja…
Ahhoz képest, hogy a szerzemények jellemzően 2-4 perc között mozognak (messze a leghosszabb a nyitó New World a maga csaknem hat percével), a 14 nótát felvonultató anyag számomra a tizedik dal után kezd egy kicsit hosszúnak tűnni. A Month of Sundays-t, az Ugly-t és az I.C.U.-t nyugodtan lehagyhatták volna a lemezről, a maradékra egyszerűen lehetetlen lett volna csillagos ötösnél kevesebbet adni. Így viszont nálam csak ötös alá a végső osztályzat… 🙂 Az anyag egyébként kristálytisztán szól, amiért mindenekelőtt a zenei producer Michael Wagenernek jár köszönet.
A Saigon Kick bemutatkozó nagylemeze anno állítólag még az Egyesült Államokban is csak mérsékelt sikert aratott. Ehhez képest, hozzám nem sokkal a megjelenése után eljutott, és a ’92-es The Lizard albummal együtt, szinte azonnal a kedvencem lett. Utóbbi korong már jóval nagyobb visszhangot váltott ki: legnagyobb slágere, a lírai Love Is on the Way például felkerült a Billboard százas listájára.
Ezt követően azonban megbomlott a csapaton belüli egység: a második lemez turnéját megelőzően társai lapátra tették a basszusgitáros Defile-t, 1993-ban, a harmadik album svédországi felvételei idején pedig az énekes is távozott a fedélzetről (a stúdióból). Kramer elégedetlen volt azzal a zenei irányvonallal, amit a Water album is képviselt, és állítólag pénzügyi problémák is felmerültek a tagok között. Ő visszatért Floridába, az énekmikrofont pedig a gitáros vette maga elé, ami nem volt teljesen idegen szerepkör számára.
A Water jóval szerényebb sikert aratott, mint elődei, ezért kiadója, az Atlantic ’94-ben szerződést bontott a csapattal. A szintén alapító tag, Phil Varone még egy lemezre maradt, majd ’96-ban ő is bedobta a törülközőt, Bieler pedig az ötödik korong, a ’99-es Bastards megjelenését követően vetett véget a ’Kick története első felvonásának.
2012 óta újra létezik a csapat, méghozzá két egykori énekesével, Kramerrel és Bielerrel a frontvonalban. Az újabb stúdióalbum viszont azóta sem született meg, és fellépésből is – nyolc év alatt – mindössze huszonötöt sikerült összehozniuk, úgyhogy a második felvonás egyelőre nem egy sikertörténet. Az első két albummal viszont egyértelműen felírták nevüket a ’90-es évek eleje rocktörténetének legfényesebb lapjaira.
Leave a Reply