Palace: Reject the System (2020)

Vissza a 80-as évekbe…

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sokak által lesajnált német együttes, a Saints’ Anger. 1981-87 között léteztek, és ez idő alatt mindössze egyetlen albumot sikerült összehozniuk (Danger Metal – 1985). A speyeri csapat három tagja – Harald „HP” Piller énekes-gitáros, Harry Reiter dobos és Jürgen Knief gitáros – 1990-ben hozta létre a Palace-t, míg a negyedik SA-tag, Joachim Walter bőgős hátat fordított a színtérnek, és később rákban elhunyt.

A Palace negyedik embere Andreas Kampa basszusgitáros lett. A zenekar nem kapkodta el a dolgokat, első lemezüket, a Toy of Rage-et ugyanis csupán 1996-ban adták ki. Ezt követően Knief és Kampa is távozott a fedélzetről, előbbi helyére Jason Mathias érkezett, akinek gitárjátékát aztán a zenekar következő hat albumán élvezhette, aki hallgatta őket. Átlagosan háromévente jelentkeztek új anyaggal, és nyomták a kétezres években is – kissé anakronisztikus módon – a tradicionális teuton heavy metalt.

Végig kvartettként működtek, mígnem Mathias tavalyelőtt kilépett, és az ő pozícióját betöltő, fiatal Nick Berger is csupán rövid időre maradt a csapatban. Azóta, vagyis két éve hárman alkotják a bandát, basszusgitárosuk az a Tom Mayer, aki a Palace előző albumán, a 2014-es The 7th Steel-en mutatkozott be a nagyérdeműnek. Legfrissebb alkotásuk, a Reject the System tavaly áprilisban látott napvilágot. Mint az a dátumokból is kitűnik, még soha nem telt el ennyi idő két lemezük megjelenése között.

Az együttes végig kiegyensúlyozott teljesítményt nyújt (és ezáltal egy idő után kiszámíthatóvá is válik): a lemezen nincs intró, lírai vagy instrumentális tétel, a komplexitás sem kenyerük és a szpídeléstől sem izzadnak meg. A dalok szinte végig gyors középtempóban zakatolnak, egyik a másik után; a hangzást Piller jellegzetes, a Saints’ Anger-ből megismert orgánuma és ízes szólói határozzák meg, a trió felállásnak köszönhetően pedig a basszusgitár is gyakran kihallatszik a hangok erdejéből.

Egyes dalok (Force of Steel) hangulatát Accept-es kórusok dobják fel; a Palace muzsikájáról egyébként is legtöbben Udo és egykori csapata munkásságára asszociálnak, nekem a szintén német, old school-ban utazó Trance jutott még eszembe róluk. Az áthallásoknál maradva, a Final Call of Destruction elején az Iron Maiden Flash of the Blade-jének felvezetéséhez hasonló gitárt hallunk, a Bloodstained World címéről és döngöléséről pedig a Ripper-korszakos Judas Priest ugorhat be.

Bár a dalok mindegyikének megvan a maga saját arculata, zenei vezérfonala, a műfaji, hangzás- és tempóbeli behatároltság miatt nehéz kiemelkedő nótát említeni az albumról. Na jó, a legközelebb a Valhalla Land áll hozzám, az utolsó két tételt (Wings of Storm, No One Break My Will) viszont egy kicsit fakóbbnak érzem, ezek elhagyásával nemhogy kevesebb, de talán még ütősebb lett volna a végeredmény.

A Reject the System minden retrósága ellenére is élvezetes lemez. Hozzáteszem, viszonylagos egysíkúsága miatt nekem egy ilyen anyag is elég a Palace életművéből. Ha esetleg nem ismernék, kollégáim közül mindenekelőtt Gabrielkiss-nek és John Quail-nek ajánlanám.

About Coly 1024 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*