Onward: Evermoving (2001)

A Montana-beli Billingsből 2000-ben indult Onward mindössze három évig működött, ez idő alatt két nagylemezt és egy lemezterjedelmű demót készítettek el. Végül a demó, amely a The Neverending Sun címet viselte, 2007-ben CD-n is megjelent a Metalbolic Records jóvoltából, mint harmadik, poszthumusz Onward album.

A zenekart Toby Knapp gitármágus hívta életre, miután elhagyta a Shrapnel Records istállóját, ahol még 1993-ban jelent meg Guitar Distortion című instrumentális szólóanyaga. Knapp eleinte csupán örömzenélt Randy laFrance basszerral és Jon Pereau dobossal, ám miután Denis Gulbey, a Sentinel Steel Records alapítója összehozta őket a kiváló hangú Michael Grant énekessel, valamint a lemezük felvételét is finanszírozta, beindult a gépezet. Végül a debüt nem a Sentinel Steel égisze alatt, hanem a Century Media gondozásában jelent meg, így Gulbey csupán producelte az anyagot.

Jelen iromány tehát a 2001 januárjában piacra dobott első, Evermoving titulust viselő Onward műről hivatott megemlékezni.

Ami rögtön szembetűnik, hogy a ritmusszekció rendkívül összeszokottan alapoz Toby virtuóz, egyben jófajta melódiáktól nyüzsgő gitártémái alá, miközben Grant fogós dallamai koronázzák meg a jobbnál jobb szerzeményeket. A két különleges egyéniség egymást erősítve ontja ránk a remek darabokat, ami csak fokozza kreativitásukat. A gyanútlan hallgató nem is tudja, hová kapjon: itt egy óriási gitárszóló vagy egy hatalmas riff, ott egy fülbemászó refrén vagy egy emlékezetes verze. Hamisítatlan US-metal veti szét a hangfalakat, hol speed, hol power, hol pedig fifikás heavy metal képében.

Az olyan fémhimnuszok, mint a nyitó The Kindness of Strangers, az ezt követő Onward, vagy a Witches Winter Eternal feledhetetlenné teszik a produkciót. Mintha a korai Helstar találkozna a kevesek által ismert, zseniális Apocrypha zenekarral. Knapp gitártémái, jellegzetes húrhajlításai sokszor juttatják eszembe az ifjú Marty Friedmant, Jason Beckert a Cacophony-ból, vagy Tony Fredianellit, a már említett Apocrypha roppant tehetséges gitárbűvészét, aki hasonló stílusban játszva tette le névjegyét a szakmában már a nyolcvanas évek második felében. Nem gondolnám, hogy Knapp másolná, inkább úgy vélem, egyfajta Fredianelli iránti tisztelet járja át a nótákat. Egy biztos: nálam csupán jó pontokat szerez ezzel, mivel Tony is mindössze három Apocrypha lemezen, valamint Breakneck Speed című szólóalbumán kápráztatott el tehetségével. (Talán érthetővé válik a két gitárzseni játékában időnként világosan hallható hasonlóság, ha megjegyzem, hogy mindkettejük saját név alatt kijött instrumentális dalcsokra 1993-as, és mindkettő a Mike Varney vezénylete alatt működő Shrapnel Records gyermeke.)

Michael Grant pedig, aki többszólamú kórusokat is bevet a siker érdekében, egyértelműen a James Rivera-iskola növendéke, csak kevésbé eszelős változatban. Ez remekül hallatszik példának okáért az Absolution Mine nótában, amelynek még a verzéi is úgy hangzanak, akár egy kiadatlan Helstar szerzemény.

Michael Grant

A The Last Sunset nagyívű dallamaira is csak elismeréssel csettinthet egy igaz fémhívő. Az énekes nem esik túlzásba a cicomázással, jó érzékkel tartja egyensúlyban a dalt, elkerülve az öncélú magamutogatást. A rendre begyorsuló, epikus húrokat pengető, egyben kihagyhatatlan virtuóz gitárszólókat felvonultató zárótétel, a The Lost Side of the World pedig méltó lezárása a 38 perces remekműnek.

Az Onward egyértelműen az ezredforduló egyik kellemes meglepetése volt az amerikai színtéren, amely magasra emelte a hamisítatlan, speed elemekkel előszeretettel operáló US-power zászlaját! Sajnos csak rövid ideig lehettek a palettán, de vitán felül üde színfoltot jelentettek egy olyan korszakban, amikor a stílus új erőre kapott az Egyesült Államokban.

Annyit hozzátennék, hogy 2012-ben újjáalakult a csapat, viszont távlati terveiket keresztülhúzta a 39 éves Michael Grant még ugyanazon év májusában bekövetkezett, sajnálatos halála. (Egy sokáig elveszettnek hitt, 2002-ben felvett demó egyéb ritkaságokkal kiegészítve végül 2014-ben, remaszterizálva, New Fathoms Down  címmel szerencsére megjelenhetett egy kis kiadó, a Shredguy Records jóvoltából, mint a zenekar negyedik nagylemeze.) Azóta újabb tragédia sújtotta az egykori gárdát, ugyanis 2020 decemberében elhunyt a 2002-ben napvilágot látott második lemeztől a bandában zenélő basszusgitáros, Chris Payette is. Michael és Chris, legyen nektek könnyű a föld!

A cikk szerzője: John Quail 44 további cikk
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

2 Comments

  1. Koszi az irast, jo volt olvasni errol a remek bandarol. Megvan eredeti CD-n, rengeteget hallgattam regen. Most ujra lenyomtam, es meg mindig kegyetlen jo. Jo tudni, hogy mas is szereti.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*