Murcielago? A Metal Archives oldalán ezen a néven két csapatot – egy bolíviai black metal hordát és egy argentin hard rock/heavy metal formációt – találunk. A harmadikról, cikkem főszereplőjéről érdekes módon nem ejt szót a műfaj legnagyobb netes tudástára. A Wikipédia sem, saját Facebook-oldalán pedig a zenekar nem igazán bőbeszédű. Magukat tréfásan félig apukáknak, félig farkasoknak, szeretetre méltó kívülállóknak titulálják. Úgy képzelem, félprofik, vagyis civil foglalkozásuk mellett hobbizenélnek – ehhez képest elég komoly produkciók kerülnek ki a kezük alól.
Az amerikai Portland városából származó kvartett – Neil Collins énekes-basszusgitáros, Ian Ross és Matthew Robbins gitárosok, valamint Brian Chaloux dobos – ugyan már 2014-ben megjelentette bemutatkozó albumát (Murcielago), ám a folytatásra egészen tavaly januárig kellett várni (The Highest Low), viszont harmadik lemezük, a Casualties rohamtempóban készülhetett, hiszen 2020 októberében már annak örülhettek az együttes rajongói.
(A murciélago egyébként denevért jelent spanyolul, de azt a legendás bikát is így hívták, amelyik 1879-ben egy bikaviadalon 24 kardszúrást élt túl, ezáltal az erő szimbólumává vált, később pedig a Lamborghini autómárka egyik típusának a névadója lett.)
A szóban forgó lemezről a Rozsdagyár oldalán olvastam, és mivel a recenzens kihagyhatatlannak ítélte és tíz ponttal jutalmazta az anyagot, gyorsan rákerestem… csakhogy sokkal nehezebb volt hozzáférni, mint gondoltam. Végül Gabrielkiss kolléga segítségével jutottam hozzá, amiért utólag is nagy köszönet, hiszen a Casualties tíz dala maradandó zenei élménnyel ajándékozott meg.
Collins-ék jófajta stoner muzsikát nyomnak: nem újítják meg a műfajt, hiszen az Orange Goblin és a Spiritual Beggars által taposott széles, biztonságos csapáson mozognak. A végeredmény azonban minden szempontból kielégítő. Vastagon, zsírosan dörrennek meg a nóták, amelyek mind a tempót, mind a témákat tekintve változatosnak mondhatók. Hosszuk egy és nyolc perc között mozog, egyesekre az elszállós hangulat és a jammelős hozzáállás jellemző, más dalok viszont (The Highest Low) sokkal gyorsabbak, direktebbek, amivel a Monster Magnet vagy az Atomic Bitchwax világának napfényesebb oldalát idézik. Az album abszolút slágere – számomra – a Naked in Night Court, amivel már-már manstream-i magasságokba emelkednek: tisztább a megszólalás, jól érvényesül a frontember képzett hangja és a gitárok sem zsizsegnek úgy, mint a többi nótában.
Hasonló szellemben fogant és ugyanígy, a földi koloncoktól némileg megszabadulva repül a Sherman’s March is. Ezeknek a szerzeményeknek köszönhetően a 60-as, 70-es évek hangzása és hangulata is beköszön. Jobban érvényesül bennük a szólógitár, amelynek sound-ja kiválóan harmonizál az énekes hangszínével, és abszolút egyedi ízt ad a portlandi denevérek muzsikájának.
Félprofiként aposztrofáltam őket, de ez legfeljebb a színtéren elfoglalt pozíciójukra igaz, maga a produkció zseniálisan egyben van, minden hangszer állat módon szól, talán csak a torzított basszus tűnik el a két gitár keltette, élvezetes zajmasszában.
Hála Imhotepnek, a „Sabbath-epigon” és a „Kyuss-kópia” csapdát is sikerült elkerülniük, persze – a hasonló stílus és hangzás okán – a Lelki Szegények és a Narancssárga Kobold árnyékából nem sikerült teljes mértékben előbújniuk. Ezzel együtt, nekem minden hallgatással egyre markánsabbnak tűnik, és egyre jobban tetszik a Murcielago produkciója. Most óvatosságból csak négy és fél pontot adok rá, de idővel akár maximálisra is hízhat ez az osztályzat.
Leave a Reply