Mexican Ape-Lord: Survival Cannibalism (2020)

Nekem nagyon bejött a Meliah Rage legutóbbi albuma, a 2018-as Idol Hands. Kíváncsian vártam a folytatást (lassan aktuális is lenne), erre nemrégiben olvastam a szomorú hírt, hogy a srácok bizonytalan időre jegelik a zenekart, mivel Anthony Nichols gitáros az elkövetkezőkben másik bandájára, az ugyancsak bostoni Mexican Ape-Lord-ra kíván fókuszálni. Így kerültem ismeretségbe a számomra eddig ismeretlen Mexikói Majomistennel, amelynek éppen a közelmúltban, múlt év október 9-én jelent meg második albuma, az e cikk tárgyát képező Survival Cannibalism.

A dallamos heavy/thrash metalt játszó formációt 2012-ben Nichols és a gimnáziumi idők óta jó barátja, az énekes-basszusgitáros Jon Hardy (The Bags) hívta életre. Még ugyanabban az esztendőben csatlakozott hozzájuk Dan Dykes gitáros, valamint Steve Fry dobos, és azóta is ebben a felállásban űzik az ipart. 2014-ben debütáltak a The Late Heavy Bombardment albummal, amely igen pozitív visszhangot váltott ki, ám ezt követően Nichols súlyos csuklósérülést szenvedett, háromszor is műtötték, és akkor nagyon úgy nézett ki, hogy soha többé nem tud majd gitározni. Az azóta megjelent Meliah Rage- és MAL-album azonban szerencsére ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

A lemez dalainak megszületését egy valós történet, a Nottingham nevű brit kereskedelmi hajó tragédiája inspirálta. A sztori röviden: a Nottingham 1710 novemberében hagyta el az angol partokat, fedélzetén 13 fős legénységével és John Deane nevű kapitányával. Rakománya értékes vitorlakötél, 30 tonna vaj és 300 guriga sajt, tervezett végállomása pedig Boston volt. Egy napi hajóútra sem voltak céljuktól, amikor december 11-én hajótörést szenvedtek az amerikai partoktól mindössze hat mérföldre fekvő Boon-szigetnél.

A tél fogságába estek, élelmük elfogyott és tüzet sem tudtak rakni. Egy vízhatlan ponyva alatt bújtak össze a csupasz földön, ám a fagy többükkel is végzett. A kapitány, aki Angliában eredetileg hentesnek tanult, végül lefejezte és kizsigerelte az egyik holttestet, mielőtt a húsát apró csíkokra vágta, hogy a falatok minél kevésbé tűnjenek emberi eredetűnek. Ez lett a túlélők karácsonyi vacsorája…

Anthony Nichols

„Azt akartam, hogy a hallgató lásson bele ezeknek a meggyötört embereknek a fejébe, akiket a szenvedés végül odáig juttat, hogy megteszik az elképzelhetetlent” – mondja a szövegíró, frontember Hardy. Persze ehhez a hangszeres szekció is hozzátette a magáét. „A karantén időszaka alatt, ahogy mindenki más, én is otthonról dolgoztam, ami elsőre kényelmesnek tűnt, ám időnként igencsak rám telepedett ennek az apokaliptikus szituációnak az igencsak nyomasztó hangulata – meséli a szólógitáros Dykes. – Úgy érzem, az ekkor átélt félelem, aggodalom és szorongás végül a zenébe is befészkelte magát. A dalokban hallok egyfajta végzetszerűséget, baljóslatúságot, ami az akkori vészhelyzet hiányában valószínűleg nem lenne jellemző rájuk. Utólag úgy tűnik, kifejezetten jó időszak volt ez egy metal album elkészítésére!”

Azt azért rögtön hozzáteszem, a MAL mindezen szaftos körítés ellenére sem egy Cannibal Corpse, a szövegek nem tocsognak a vérben, Nichols-ék inkább egy nyomasztó pszicho-thrillert, mintsem belezős-hideglelős horrort vetítenek nekünk. Zeneileg pedig, bár ez a négyes sem nevezhető lagymatagnak, azért egy hajszálnyival kevésbé kemények, mint a Meliah Rage. Hardy férfiasan, de dallamosan énekel, szólamát időnként vadul éhes férfikórus is támogatja, színesíti. A muzsika a sűrű thrash sound-nál szellősebb, így viszont lehetőségünk van élvezni – főleg a szólókban – az egyedi, szokatlan gitárhangzásokat, néha pedig kellemes belassulásoknak is fültanúi lehetünk. A The Devil Does Divide Us pedig egy az egyben a doom-vonalat hozza be a képbe. Nem tüntetik fel és nincs is markánsan jelen, de szintetizátort is csatasorba állítottak, ami leginkább a záró Mezzick & Drakelord elején válik nyilvánvalóvá.

Nincsenek kiemelkedő slágerek, ám mindegyik nótában van valami kapaszkodó, olyan momentum, ami fogóssá, emlékezetessé teszi azt. Ha csak hármat „vihetnék haza” közülük, a Situation-t, a metallicásan riffelő Stinkin’ Drunk on Blood-ot és a Dereliction-t választanám. A nyolcszámos, 40 percnél alig valamivel hosszabb anyag éppen a megfelelő hosszúságú, és kellően szórakoztató ahhoz, hogy egy pillanatra se érezzem unalmasnak. Nálam betalált, úgyhogy már a csapat előző lemezét is betáraztam magamnak. Ettől függetlenül természetesen egy új Meliah Rage albumnak is tudnék örülni…

About Coly 1182 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*