Van olyan időszak, amikor rápörgök a női énekessel felálló csapatokra. Keresem, gyűjtöm őket, kifejezetten ilyen bandákra vagyok kíváncsi. Az elmúlt hónapok azonban nem erről szóltak. Mondhatni, véletlenül találtunk egymásra: horvát speed/thrash zenekar? Jöhet! Kanadai heavy/thrash? Az is! Zsáner, együttesnév, lemez- és dalcímek, esetleg a borító alapján választottam, és csak amikor belehallgattam, akkor derült ki, hogy ezeknél a formációknál bizony hölgyektől származnak az énekdallamok. Néhány esetben pedig kíváncsi voltam azokra a zenekarokra, amelyekkel addig esetleg elkerültük egymást, mások viszont, ráadásul többen is dicsértek.
A legtöbb ilyen albumot szívesen hallgatom, és persze olyanok is akadnak, amelyek a női ének ellenére sem jönnek be. Utóbbira példa az Act of Creation tavalyi nagylemeze, a The Uncertain Light. A többi viszont közös dobozba kerül, és vagy szépen sorjában, külön-külön emlékezem meg róluk, vagy mint most is, egy csokorban nyújtom át nektek, hogy ha esetleg nem ismernétek őket, pótolhassátok ezt a „mulasztást”. A demokratizmus jegyében abc-sorrendben említem meg hat közelmúltbeli kalandomat.
Burning Witches
Két évvel ezelőtt Novák Norbi már írt a koncertjükről beszámolót, de ez akkor még nem keltette fel irántuk az érdeklődésemet. A múltkor viszont tettem egy próbát legutóbbi anyagukkal, a tavalyi Dance with the Devil-lel, ami aztán jó időre bennragadt telefonom lejátszási listáján. A svájci, kizárólag hölgyekből álló heavy/power kvintett hat éve létezik, az említett album a harmadik nagylemezük (ezeken kívül két EP-t és egy koncertlemezt is „legyártottak”). Kellő töménységben és tempóban, profin tolják a klasszikus, Judas Priest-iskolás fémzenét. A Dance… kiadását megelőzően, 2019-ben énekest cseréltek; az új frontember, Laura Guldemond hangját a lemezt záró Manowar-átirat Battle Hymn-ben bírom a legjobban.
Jenner
A belgrádi lánycsapat 2013-ban alakult, eddigi, meglehetősen szerény mérlegük egy nagylemez és egy EP. A 2017-es To Live Is to Suffer-en még négyesben játszották az old school speed/thrash muzsikát, tavalyelőtt azonban a két szőke nő, a dobos Marija Dragićević és a gitáros Aleksandra Stamenković radikálisan átszervezte a csapatot: búcsút intettek addigi társaiknak, új bőgőst (Katarina Henc) igazoltak maguk mellé, és az énekesi teendőket is Stamenković vállalta magára.
A trió tavaly jelentette meg a háromszámos The Test of Time EP-t, ezt hallva szereztem be gyorsan a debütöt is. Nem tudom eldönteni, hogy melyik tetszik jobban: a nagylemezen is vannak jó nóták, de a lányok teljesítménye talán hullámzóbb, míg a folytatás a maga 14 percével igencsak ígéretesnek tűnik, és kíváncsivá tesz, vajon mivel rukkol elő legközelebb az új felállás. Az EP-n kapott helyet kedvenc Jenner-nótám, a Night Without Dawn, amely mindenekelőtt dallamos refrénjével csábít, míg a címadó nóta zabolátlan vadságával és a sokhangú énekkel szerez pluszpontokat az anyagnak. A Demoniac-átirat Young & Proud-nál pedig a gitártémák hallatán csettintettem elismerően.
Lutharö
Ebben a kanadai heavy/thrash kvintettben ugyan csak a frontember, Krista Shipperbottom képviseli a gyengébb nemet, ő viszont kettő helyett is állja a sarat: tiszta, dallamos éneke mellett a hörgős témákat is bevállalja. A csapat 2012-2014 között Incarnadine néven működött, azt követően váltottak logót és „hangnemet”. Lutharö-ként három EP-tettek le az asztalra, én az utolsóval, a tavalyi Wings of Agony-val ismertem meg őket. Párhuzamként leggyakrabban a Huntress-t emlegetik velük kapcsolatban, amiben lehet is valami, ám Krista ha kell, dallamosabban énekel, mint a néhai Jill Janus.
Alapként ezerrel pörög a kétlábdob, és az ének mellett a gitárok is gyakran váltanak riffelésből barátságosabb, melodikusabb hangnemre. Mondanám, hogy számomra a harmadikként elhangzó Blood Lightning-tól kezd izgalmassá válni az anyag, ám mind az öt nóta belopta magát a szívembe, így megyek is a „boltba” a csapat előző EP-jéért.
Solarcycles
Alapvetően nem gyűjtöm a folk metal albumokat, de valahol jót írtak róluk, így kivételesen velük is „megbeszéltem egy randit”. (Sok választásom nem volt, mivel eddigi egyetlen anyaguk a 2017-es, ötszámos Ethereal Storms EP.) Nem bántam meg, ugyanis a holland csapat zenéje inkább nevezhető progresszív vonásokat is magán hordozó heavy/power muzsikának, amelyben egy hegedű (Silvana Jirka) is szerepet kap. Szerencsére nem viszik túlzásba a hangszer használatát, ami kvázi a szólógitárt helyettesíti. A kelta és skandináv népzenei elemek azonban így is megjelennek a dalokban, Sascha Van Der Meer énekesnő orgánuma pedig Sharon den Adel (Within Temptation) mélyebb tónusait és a néhai Dolores O’Riordan (The Cranberries) nyugisabb pillanatait idézi.
A lemez nyitánya a Dead Can Dance, Loreena McKennitt és Enya világából merít, a dalok közötti szüneteket pedig a természet hangjai és egy magányos, depis lány monológjai töltik ki. Az anyag csúcspontja számomra az utolsóként elhangzó Clouded Stars, szépséghibája viszont a nem igazán professzionális hangzás; mintha egy jobban sikerült, házilag rögzített demóval lenne dolgunk.
Thundermother
Az elmúlt hónapokban kis túlzással valamennyi szaklap ódákat zengett a svéd rock and roll mamák tavalyi albumáról, a Heat Wave-ről. A 2010-ben alakult hölgykoszorúnak ez a negyedik nagylemeze. E viszonylag szerény diszkográfia magyarázata, hogy első anyaguk csupán 2015-ben látott napvilágot, ráadásul négy évvel ezelőtt Guernica Mancini énekes és az alapító gitáros, Filippa Nässil mögött a komplett ritmusszekció kicserélődött. A felállás akkor a dobos Emlee Johansson és a basszusgitáros Majsan Lindberg érkezésével vált teljessé, és jelenleg is ez a négyes tolja az AC/DC és a Motörhead zenéjének elegyeként leírható muzsikát, amelybe a 70-es évek hangulatvilága és a modern rockzene elemei is beszűrődnek. Guernicának óriási, blues-zal átitatott hangja van, ha nem létező zenekaromnak énekesnőre lenne szüksége, ebből a mezőnyből egyértelműen őt választanám.
Ahogy szlogenjük hirdeti: a Thundermother nem csupán játssza a rock’n’roll-t – a Thundermother maga a rock’n’roll! Hard rock-rajongók számára erősen ajánlott alkotás!
Unleash the Archers
2020-ban több összegző listán is az első tízben végzett a kanadai power metal csapat tavaly megjelent nagylemeze, az Abyss, ami egyes orgánumoknál az év albuma címet is kiérdemelte. A 2007 óta működő kvartettnek ez az ötödik nagylemeze, plusz van két EP-jük is. 2013 óta játszanak a jelenlegi felállásban: az alapítók Brittney Hayes énekesnő és a dobos Scott Buchanan, akik a civil életben is egy párt alkotnak. Az erőteljes, szenvedélyes muzsikát némi szintis háttér és „nagyzenekari” kíséret színesíti, a megszólalást mégsem nevezném szimfonikusnak, annál nyersebb, keményebb. A paletta nyomokban death-es hörgést és egy dalban AOR-os duettet is tartalmaz, úgyhogy elég változatos az anyag. A produkció lelke természetesen Hayes kisasszony dallamos, ám viszonylag mélyebb tónusú éneke, csúcspontját pedig az album nyitánya (Waking Dream) és lezárása (Afterlife) jelenti, amelyek ugyanarra a zenei témára épülnek és egy összefüggő történet két végpontját jelenítik meg. Szuper anyag, az első, amit hallottam a csapattól, de biztos, hogy nem az utolsó.
Válasz írása