M.O.D: USA for M.O.D. (1987)

DISCLAIMER! This material is written in two languages, Hungarian and English. You can find the English version below.

Minden emberi számítás szerint nekem nem kellene szeretnem az M.O.D.-t. Ahogy a whiskey-t sem pancsoljuk kólával, úgy a jó thrash metalnak sincs szüksége arra, hogy poszt-punkkal, drum and bass-zel vagy Csajkovszkijjal keverjük. Erre mit csinált 1987-ben a Method of Destruction nevű New York-i crossover thrash banda? Tökéletesen vegyítette a thrash metalt a hardcore-ral és a punkkal, létrehozva azt a crossover hangzást és lemezt (USA for M.O.D.), ami a mai napig, 34 évvel később is leszakítja a fejet, beindítja a kezet-lábat és muszáj rá üvölteni a durva, vicces, vagy egyszerűen csak alja szövegeket. Ennek az albumnak Buga B házi kedvencei között a helye, de lassítsunk egy kicsit, az M.O.D. úgysem nagyon teszi meg ezt helyettünk ezen a lemezen.

Először is kezdjük egy gyors visszatekintéssel a banda múltjára, vagyis inkább annak egy kis szeletkéjére! A Tim McMurtrie-vel, a banda egykori gitárosával készült interjúmból megismerhettétek a kezdeteket, úgyhogy ezzel most nem untatnék senkit, a lényeg, hogy négy elszánt tini, az S.O.D.-t nemrég befejező Billy Milanóval az élükön stúdióba vonult, hogy felvegye minden idők legjobb crossover albumát, ami a legendás Jon Zazula Megaforce kiadójánál látott napvilágot. És most jöjjön a lényeg, hogy mit is kapunk a lemezen.

Ahányszor meghallom a nyitódal, az Aren’t You Hungry nyitó riffjeit, minden egyes alkalommal beleborzongok, annyira benne van minden, ami az M.O.D.. Durva, nyers, mégis fülbemászó. A téma – az akkoriban mindenhonnan visszaköszönő jótékonysági gyűjtések Afrikáért – is rögtön megadja az alaphangot, mert ezért a szövegért rengetegen támadták a bandát, Billy félőrült rikácsolásával kiegészítve azonban máris egy örökzöld crossover slágert eredményez, amit egyetemen kellene tanítani. Emellett a gyors és lassú részek közötti váltásaival tökéletes szám, és ahogy azt az elmúlt években kétszer is megtapasztalhattam Budapesten (a Trafó zsebkendőnyi színpadán, ami a régi szép időket hozta vissza, illetve a Dürer egy fokkal nagyobb terében, ahol szintén igazi old school bulit nyomtak, kicsit felhígítva az újabb, kissé színtelen-szagtalan dalokkal), koncerten is remekül működik, az ember képtelen megállni, hogy ne bólogasson, pogózzon, ugráljon és üvöltsön rá torkaszakadtából.

És hát ehhez hasonló dalokból jó néhány van a korongon. Rögtön ott a második, témáját tekintve nem kevésbé megosztó Get a Real Job, ami hátborzongató basszusfutamokkal indul, majd az egész banda rákapcsol, és tolják megállás nélkül a sakálüvöltésért kiáltó refrénig. MESTERMUNKA! A harmadik, I Executioner-ben a refrént felvezető riff überkirály, a refrén pedig ismét ül, ahogy kell. Tharsh or Be Thrashed: megint egy olyan riff pörög benne, amitől még a halottaknak is járni kezd a lábuk. És ha már itt tartunk, az egész album attól olyan királyság, hogy van rajta 30-40 olyan prosztó, de csontig hatoló, fejleszakító riff, amelyekből más zenekarok 10-12 albumot hoznának ki, de itt egyben zúdul ránk a riff-orgia, ami letaglózó élmény. Ennek része még egy másik kedvencem, a Man of Your Dreams is, váltásaival, ravasz felépítésével és súlyosságával.

Aztán vannak az olyan rövidke bohóckodások, amelyek zeneileg vajmi keveset tesznek hozzá az albumhoz, de a lemez hangulatához annál többet! Ilyen például a Bushwackateas, a Spandex Enormity, a Ballad of Dio vagy a Bubble Butt, amelyek közös ismertetője, hogy baromi viccesek és nem lehet megunni őket, főleg részegen lehet velük kiválóan hergelni a haverokat. Ezeknek a számoknak (is) köszönhető, hogy nagyon vegyes képet mutat az album, de a minőség ennek ellenére nem ingadozó, jelen esetben a változatosság inkább gyönyörködtet.

Ezzel gyorsan be is fejezem a bandához intézett szerelmi vallomást, nehogy még a végén rólam is szülessen egy szám egy új albumon. És hogy a crossover irányzatból miért éppen az M.O.D.-be habarodtam bele? Természetesen rajtuk kívül is vannak jeles képviselői ennek a műfajnak, elég csak Billy korábbi bandáját, az S.O.D.-t vagy a D.R.I.-t említeni, de olyan tömény esszenciáját egyik banda sem tudta hozni ennek a műfajnak, mint amit az M.O.D. a USA for M.O.D.-n alkotott. Szóval Ballone, McMurtrie, Davis és Milano: le a kalappal, olyasmit alkottatok, amivel aranybetűkkel írtátok be magatokat a thrash és a crossover történetébe, és mellesleg elkészítettétek azt az albumot, aminek mindig helye lesz a tíz kedvenc nagylemezem között.

* * *

Based on all things I think about music, I should not love M.O.D.. No-one should ever mix whiskey with coke, just like thrash metal does not need to be mixed with post-punk, drum and bass or Tchaikovsky. But what did this New York-based crossover thrash metal band called Method of Destruction do in 1987? They perfectly mixed thrash metal with hardcore and punk, thus creating the crossover sound and album (USA for M.O.D.), which still rips off your head today, after 34 years, makes you move your hands and legs and one must shout the harsh, funny or simply just trash lyrics. This album belongs to Buga B’s In-House Favorites, but let’s slow down a bit, M.O.D. does not slow down for us in this record anyway.

First of all, let’s start with a little insight into the band’s past, or rather into a small slice of it. In the interview with the band’s ex-guitarist, Tim McMurtrie you can read about the beginnings, so I would not want to bore you with the details, but the main thing is that four determined teens, together with Billy Milano, who had just finished S.O.D., entered the studio to record the best crossover album of all time, which was released by the company of the legendary Jon Zazula, Megaforce Records in 1987. But here comes the interesting part, what can be heard on this album.

Whenever I hear the starting riffs of the opening song, Aren’t You Hungry, I get goosebumps every time, since everything is included in it what M.O.D. is about. It is brutal, raw, but still melodious and instantly sticks in the ear. The famine relief charities of the time come up in the song, and the tone of the album is immediately set, since many people attacked the band for their lyrics. Together with Billy’s half-crazed screaming an evergreen crossover hit was born, which should be taught at a university. With the alternating slow and fast parts it is a perfect song, and as I witnessed it two times in Budapest in the past few years (once on the miniscule stage of Trafó, which resembled the good old times, and once at the slightly bigger Dürer, where I watched a real old school party, a bit watered up with some lifeless songs), it still works wonderfully in a concert as well. No-one can resist to nod, mosh, jump around and scream from the top of his lungs for this masterpiece.

Billy Milano with Tom Araya

And there are many songs like this on the album. Right away arrives the second one, Get a Real Job, which is just as controversial in its theme as the opening song. It starts with goosebumpy bass lines, then the whole band joins in and they play relentlessly until the refrain, which is calling for a hyena scream from all fans. MASTERPIECE! The riff leading up to the refrain in the third song, I, Executioner is supercool, and the refrain is perfection itself. Thrash or be Thrashed: it has also such a riff which would make even the dead move. By the way, those 30-40 shit-kicker, but bone-deep, head-crunching riffs make this whole album fantastic. Most bands would make 10-12 albums with these themes, but here we have to face this riff-orgy in one block, which is a devastating experience. Another favorite, Man of Your Dreams belongs to here as well with its changes of tempo, clever build-up and heaviness.

Then there are those short and silly tunes, which do not add anything to the album musically, but they are essential to the mood of the work. These are the Bushwackateas, Spandex Enormity, Ballad of Dio or Bubble Butt. And all of them have one thing in common: they are hilarious and I cannot get enough of them. They are perfect to tease my friends with when I am drunk. The album is a very mixed affair and it is owned largely to these songs, but the quality is not unbalanced at all, since in this case diversity is a virtue.

Here I quickly stop my declaration of love towards M.O.D., before a new song would be written about me on a possible new album. I still owe you the answer to the question why I fell in love with M.O.D. from the crossover scene. Of course there are many prominent representatives for this style besides M.O.D., for example Billy’s earlier band, S.O.D., or who could forget D.R.I., but no-one else could represent the full essence of this genre, only M.O.D. with USA for M.O.D.. So Ballone, McMurtrie, Davis and Milano: hats off to you, you created something, with which you wrote yourself into the history of thrash and crossover with golden letters. And by the way, you made an album, which would forever remain among my TOP 10 albums of all time.

About Buga B 47 Articles
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*