Aki esetleg nem ismerné, Jason Bieler a szép emlékű és valamilyen szinten ma is létező Saigon Kick gitárosa, dalszerzője, idővel énekese (a csapat bemutatkozó albumáról megjelenésének kerek évfordulója alkalmából hamarosan szintén megemlékezem). Az együttes a 90-es években öt nagylemezt adott ki, majd bő egy évtizedre eltűnt a reflektorfényből. ’98-ban Bieler is megjelentetett egy szólóalbumot, aztán sokáig semmi, majd 2012-ben ismét összeállt a ’Kick, és ezzel párhuzamosan a gitáros is szuper-hiperaktív üzemmódba kapcsolt. 2013-2017 között nem kevesebb, mint 22 (!) kiadványt, túlnyomórészt EP-t tett elérhetővé a saját neve alatt. Ezeket követően azonban csaknem négy év telt el, mire megérkezett az újabb dalcsokor, a Songs for the Apocalypse, amelyet a Jason Bieler and The Baron Von Bielski Orchestra jegyez. Talányos név, bár az idővel egyre excentrikusabbá váló gitáros fotóit elnézve egyértelműnek tűnik, hogy Bielski (Bieler) báró nem más, mint a muzsikus alteregója. Ez a múltból itt ragadt, poszt-apokaliptikus trubadúr első ízben 2013 októberében hallatott magáról, Jason ekkor jelentette meg a The Baron von Bielski Sessions első részét (öt hónapra rá a második is napvilágot látott).
Az „orchestra” pedig azon barátok, zenésztársak hadát jelenti, akik a lemez egy vagy több dalában vendégszerepelnek. A hangsúly nem a virtuóz egyéni teljesítményeken, hanem a közös muzsikáláson, az örömzenélésen van. Ha nem olvasnám a stáblistán a nevét, meg nem mondanám, hogy a Bring Out Your Dead-ben Devin Townsend, a Beyond Hope-ban pedig Ron „Bumblefoot” Thal szólózik. Ezekben a számokban ráadásul Dave Ellefson pengeti a basszusgitárt, a Stones Will Fly-ban pedig a régi cimbora, az Extreme-s Pat Badger bőgőzik. Todd LaTorre-t elsősorban remek énekesként jegyzik, holott már a Queensryche-ban is bebizonyította, hogy a dobok mögött sem vall szégyent. Itt az Apology című nótában diktálja a tempót.
A „nótafákat” természetesen jobban kihallani a dalokból: a Skindred-frontember, Benji Webbe a már említett Beyond Hope-nak ad erőteljes afroamerikai ízt, Jeff Scott Soto pedig az Alone in the World-ban hallatja markáns orgánumát. S ha már az éneknél tartunk, Bieler pátriárka-szakállas fotóit nézve, aki nem ismeri őt a Saigon Kick-ből, szerintem alaposan meglepődik, amikor hősünk dalra nyitja a száját. Már három évtizede is viszonylag magasan, egy kissé nyávogósan, itt-ott orrhangon énekelt, és ez a korral mit sem változott.
Az ének elvarázsolt, a zene pedig már-már progresszívnek mondható; Bieler sok színből keveri ki a végeredményt. Gyakran használ hangmintákat, időnként szerintem számítógépes dobprogramokat is (Annalise). Az arctalan embertömeg moraja felett keringő, szállingózó intró (Never Ending Circle) éteri hangjait követő Apology-ra némileg Devin Townsend-es hangzás- és dallamvilág jellemző: az ének és a dobok rétege között számos hang(szer) járja a maga körét, képez egymástól független, egymással párhuzamosan, ám különböző tempóban pörgő fogaskereket. A Bring Out Your Dead a 90-es évek elejének Saigon Kick-jére hajaz: keményen megdörren a gitár, amelynek hatását Bieler magasai ellensúlyozzák/oltják ki. Az Annalise verzéinek tébolyult dallamvezetését pedig kusza-sodródó dobritmusok kísérik (fogalmam sincs, az elektronikus tánczenében minek nevezik ezeket).
Az albumról abszolút kedvencem az Örök vesztesek himnusza, azaz az Anthem for Losers, aminél ebben az évben (vagyis januárban, ha-ha) még nem született nagyobb sláger. Nemcsak Bieler lehet büszke rá, hanem a Beatles is az lett volna… Zseniális nóta: minden hallgatáskor libabőrös leszek, amikor először felhangzik az ultradallamos refrén, amit hősünk lelassítva és felgyorsítás is előad, amitől a dalért eredetileg megajánlott tíz pont csillagos tízessé változik.
A két és félperces, instrumentális Horror Wobbles the Hippo-ban jazz-es gitárfutamok keringőznek már-már elektronikus ritmusképletekkel. A Beyond Hope szitárhangokkal nyit, a trópusi éjszakában felhangzó törzsi dobolásra Benji Webbe rappel rá, a gitárszóló előtt pedig mintha szaxofont is hallanánk. A Crab Claw Dan kintornás-tempóban keringőzik tova, tubahangok pöfögnek belőle, mögötte uszályként szomorú zongorahangok fátyla. Totális őrület!
A Baby Driverben női énekhang habog-dadog az egyik sávon, és úszik át az éteren a másikon, közben pedig a hátteret drum’n’bass ritmusok tarkázzák. Az Alone in the World a kettes számú kedvencem (JSS-szel): tekergő énektémája magával ránt, bár nem okoz akkora extázist, mint az Anthem… Itt a dalvégi tempófelezésért jár még plusz pont. Rózsaszín mámorfelhőben lebeg a Very Fine People, amiből az albumot záró Fkswyso sem ránt ki, sőt még ránk is pakol némi világvége-szomorúságot.
Mivel már a késői Saigon Kick albumok (Water, Devil in the Details, Bastards) hangzását is Bieler éneke és gitárjátéka határozta meg, szerintem a csapat egy esetleges új albuma is nagyjából úgy szólna, mint a Songs for the Apocalypse. Sőt, mivel a Baron Von Bielski baráti kör idei alkotása itt-ott a korai SK keménységét idézi, kifejezetten örülnék neki, ha az itt tapasztalt színvonalból ott sem adnának alább. Ezzel együtt a Songs… erősen megosztó album: Bieler anyazenekarának rajongói jó eséllyel imádni fogják, a keményebb muzsikák elkötelezettjei pedig metal-számba sem veszik. Izgalmas zenei kaland – mindazoknak, akik a nyitott elmével ülnek neki a lemez meghallgatásának.
Válasz írása