Soha nem voltam nagy lemezgyűjtő: a kazettákat nálam egyből a CD-k, azokat pedig az mp3-fájlok váltották. A hagyományos fekete korongokat tekintve azonban 1985 utolsó harmada életem egyik legmozgalmasabb időszaka volt. Jó pár vinylt vettem akkoriban, jórészt használtan (Deep Purple: Live in London, Black Sabbath: Heaven and Hell, Rainbow: Rising és Long Live Rock ’n’ Roll, Thin Lizzy: Black Rose, Kiss: Alive II), másokat pedig átvételre kaptam kölcsön (Scorpions: Lovedrive és Love at First Sting, Deep Purple: Machine Head, Iron Maiden: Killers), és a legutolsó tétel meg is magyarázza, miért ezzel a felütéssel kezdtem a cikket.
Az érettségit követően, ’85 szeptemberében kezdtem dolgozni, állatgondozóként a SOTE Élettani Intézetében, és az oda gyakorlatra érkező egyik tanulónak köszönhetően ismerkedhettem meg a Vasszűz éppen ma 40 éves második albumával. Akkoriban mindössze 30-40 kazettám volt (egyik sem bolti műsoros), és magam is meghökkentem, amikor most, e cikk apropóján utánanéztem, és kiderült, hogy a Killers-t megelőzően mindössze öt Iron Maiden számom volt, egy-egy innen-onnan felvéve, vagyis ez volt az első teljes nagylemezem Steve Harris-éktól. Ezen keresztül kaptam az addigi legmélyebb bepillantást a londoni csapat munkásságába (holott akkorra már három, Bruce Dickinsonnal rögzített LP is napvilágot látott).
Ehhez képest érdekes, hogy a Killers a mai napig nem került olyan közel hozzám, mint a többi klasszikus anyag. Szeretem, de egyes dalai most is újnak hatnak számomra: ha azt mondod, Another Life, Innocent Exile vagy Drifter, egyszerűen nem ugranak be a nóták refrénjei, de még csak az alapriffjük vagy a vezérdallamuk sem. A többi szám viszont nagyon is belém égett, vagyis lehet, hogy pusztán a fent említett szerzemények nem elég fogósak.
Az 1980 áprilisában megjelent bemutatkozó nagylemezhez képest egyetlen tagcsere történt a csapat soraiban: a Kiss-szel közös turnéjukat követően társai megváltak Dennis Stratton ritmusgitárostól, aki heavy metal helyett állítólag szívesebben játszott volna klasszikus rockzenét, és hamarosan a Lionheart nevű csapatban kötött ki. A helyére, még ugyanazon év szeptemberében Adrian Smith érkezett az Urchin nevű bandából.
Mivel az együttes elégedetlen volt a debütalbum hangzásával, stúdiót és zenei producert váltottak: a Kingsway-ből a Battery stúdióba költöztek át, felvételvezetőnek pedig azt a Martin Birch-t kérték fel, aki az előző évtizedben a Deep Purple, a Rainbow és a Black Sabbath klasszikus alkotásaival szerzett magának komoly hírnevet. (Dave Murray-ék is meg lehettek elégedve a teljesítményével, ugyanis a szakember ezt követően zsinórban kilenc Maiden lemezen hagyta ott a kézjegyét.)
Két dal (Prodigal Son, Murders in the Rue Morgue) kivételével valamennyi nóta még az első album megjelenése előtt született. A címadó számot és a korong amerikai kiadására felkerült Twilight Zone-t leszámítva valamennyi szerzeményt Harris egymaga jegyzi. További érdekesség, hogy ez az egyetlen Maiden stúdióalbum, amelyen két instrumentális tétel (The Ides of March, Genghis Khan) is hallható. Feltételezem, a főnök egyre kevésbé gondolkodott a csapat énekesében, Paul Di’Anno-ban, akin mindinkább elhatalmasodott az alkohol- és kábítószer-függőség.
A The Ides of March egyébként szinte teljes mértékben megegyezik egy másik brit NWOBHM együttes, a Samson Thunderburst című szerzeményével (amely az utóbbi csapat 1980-as Head On című lemezén hallható). A The Ides… még 1977-ben született, amikor egy rövid időszakra a Samson-dobos Thunderstick is a Maiden tagja volt. A témát aztán – más címmel – az ütős új csapata is felhasználta, társszerzőként Steve Harrist is feltüntetve.
Ez a dal nyitja a dalok sorát, a gitártémák Clive Burr pörgetéseinek felszínén siklanak előre; az egész tényleg olyan, mint valaminek a felvezetése, várakozás, amely csak a Wrathchild beindulásával ér véget. Utóbbi a lemez egyik leginkább időtálló szerzeménye, mondhatni, slágere, amit a csapat az elmúlt évtizedekben sokáig (koncert)műsoron tartott, ma már azonban nemigen játszik. A sejtelmesen, lassan, hangulatosan induló Murders in the Rue Morgue-ot Edgar Allan Poe azonos című novellája (A Morgue utcai kettős gyilkosság) ihlette. Az Another Life, akárcsak az előző nóta, egy, a főtémától eltérő felvezetéssel kezdődik, majd tempót vált; többek között az ilyen „meglepetések” teszik izgalmassá az anyagot, nem hagyván elkényelmesedni a hallgatót.
Énekdallamok híján az instrumentális nóták is leginkább az ilyen váltásoktól tudnak izgalmasakká válni. Remek példát szolgáltat erre a Genghis Khan, ami az egyik kedvenc szerzeményem az albumról. A bőgőhangokkal induló Innocent Exile is megmarad ezen a csapáson: színes képet fest elménk vásznára, amivel abszolút nem lóg ki a sorból, hiszen az előtte és utána elhangzó szerzemények is ezt teszik. Kivételt egyedül talán a Wrathchild képez, amelynek fogóssága éppen, hogy egyszerűségben rejlik.
A címadó nóta nyitó basszusfutama is remekül fokozza a hangulatot, ám Di’Anno kezdeti nyávogásai itt kivételesen rontanak az összhatáson. Az énekesre egyébként egy rossz szavunk nem lehet (társainak nyilván volt): tisztán, erőteljesen énekel, orgánuma ezer közül is felismerhető. Destruktív magatartása mellett legfeljebb a kreativitás, a dalszerzői véna hiánya írható a rovására (ami Dickinsonban, mint tudjuk, bőven megvolt).
Másik kedvenc számom az albumról a tékozló fiú története, a Prodigal Son, amely egy különleges, epikus hangulatú szerzemény. Az előző lemez lírai nótáit, a Remember Tomorrow-t és a Strange World-öt idézi, ám míg előbbi jobban felgyorsul, utóbbi tempóban elmarad a Prodigal… mögött. A lemez talán legnagyobb slágere és egyben leggyorsabb nótája a Purgatory, ami már csak együtténeklős refrénje miatt (is) örök koncertkedvenc:
„Please take me away, take me away, so far away”
Hasonló tempóban vágtat végig a számára rendelt csaknem öt percen az albumot záró Drifter is; e két dalnak köszönhetően az anyag a végére sem ül le, nem fárad el, végig izgalomban tartja a hallgatót. A Killers, amely az akkori, jól ismert technológiai korlátok miatt belül marad a szokásos 40 percen (38:50), sokszínűsége, dinamikája, virtuozitása miatt egy igazi, tömör élménybomba; ha nem is feltétlenül jobb, de mindenképpen hosszabb, többet adó és magabiztosabb alkotás, mint a bemutatkozó nagylemez volt.
Az egyéni teljesítményeket, azt hiszem, itt sem kell külön méltatnom: valamennyi hangszer jól hallatszik, egymással párhuzamos pályán fut, így külön kaland az ikergitáros megoldásokat, Harris futamait, vagy Burr folyamatosan változó ritmusait hallgatni.
A lemez megjelenését követően került sor az együttes első világ körüli turnéjára, a Killer World Tour-ra, amelynek részeként végre az Egyesült Államokba is eljuthattak. Ottani körútjuk első állomása Las Vegas volt, ahol a Judas Priest előzenekarként léptek színpadra. Addigra azonban Di’Anno-val már állandósultak a problémák, előfordult, hogy közvetlenül koncert előtt letartóztatta a rendőrég, és Harris-nek kellett odaállni a mikrofon mögé. Társai végül útilaput kötöttek a talpára, utódja, Dickinson pedig 1981. október 25-én, Bolognában lépett először színpadra a Maiden énekeseként. Clive Burr még egy évet maradt, majd ő is távozott: a hivatalos indoklás szerint elege lett a turnézásból és hátat akart fordítani a zeneiparnak. Mint további pályafutása mutatja, ez nem igazán sikerült neki. 🙂 Első lépésként gyakorlatilag helyet cserélt az őt váltó, a francia Trust zenekarból érkező Nicko McBrain-nel.
Ahogy az Iron Maiden valamennyi korai alkotása, a Killers is időtálló darab, amit már csak az említett, nehezebben befogadható szerzemények miatt is máig újszerű élmény hallgatni.
Leave a Reply