Immortal Guardian: Psychosomatic (2021)

A texasi San Antonióból származó csapat annak a Gabriel Guardian-nek (eredeti nevén Guardiola) a bandája, aki – egyfajta zenei csodabogárként, kentaurként – egyszerre játszik gitáron és billentyűs hangszeren: miközben a bal kezével a gitár nyakán penget, jobbjának ujjai a fekete-fehér billentyűkön szaladgálnak. A zenekart előző albumával, a 2018-as Age of Revolution-nel ismertem meg, amely lemeznek akkor év végi Top 10-es listámra is sikerült felkerülnie (itt írtam róla). Kíváncsian vártam hát a folytatást, ami végre megérkezett, és nem is okozott csalódást.

A 2008 óta létező együttes másik meghatározó alakja a brazil énekes, Carlos Zema, aki 2013 óta adja a hangját a produkcióhoz. A legutóbbi anyag óta a teljes ritmusszekció kicserélődött: a basszusgitárt ezen a lemezen már Joshua Lopez pengeti, a dobos pedig a kanadai Justin Piedimonte lett. A mostani a progresszív power metalt játszó csapatnak csupán a második nagylemeze, az Age… előtt, 2012-ben és 2014-ben egy-egy EP-t jelentettek meg.

A bemutatkozó album turnéját követően a zenekar Gabriel jelenlegi lakóhelyén, Las Vegasban gyűlt össze, hogy felvegye új anyagát, a koronavírus-járvány azonban közbeszólt. A tagok kénytelenek voltak visszatérni otthonukba, és a határok lezárása, valamint a kijárási korlátozások (lockdown) fizikailag jó időre elvágták őket egymástól. A karantén-időszak elején tapasztaltak hatására félretették az addig elkészült nótákat, és új dalokat írtak, amelyeket az azokban a hónapokban megélt érzelmek inspiráltak.

A Psychosomatic így egyfajta koncept album lett. „Az elmúlt évben minden ember megtapasztalhatott egyfajta bezártságot, elszigeteltséget – mondja a zenekarvezető. – Mi sem találkozhattunk egymással, azonban hála az internetnek, kapcsolatban tudtunk maradni, és így is képesek voltunk elkészíteni egy teljes albumnyi anyagot, amelynek dalai ugyanazokat a kérdéseket boncolgatják, amelyeket a járvány kezdete óta szinte mindenki feltett magának: Honnan jött ez az egész? Ki a felelős érte? Vajon a lockdown több életet ment meg annál, mint amennyit tönkretesz?”

Régen hallgattam az előző lemezt, így nem ahhoz hasonlítanám a mostanit. A progresszívebb részekről és Zema mélyebb orgánumáról a Symphony X jutott eszembe, a virtuóz, szólisztikus pillanatok kapcsán pedig Yngwie Malmsteen neve ugrott be párhuzamként. Az említett hatások inkább az anyag első felére jellemzők, később másfajta áthallások is bevillannak, amiket egyáltalán nem érzek zavarónak.

A ritmusszekció diszkréten alapoz a háttérben, az egész produkció a két szólistára van kihegyezve. Ami kevésbé jön be, az az énekes hangja a magasabb regiszterekben, amikkel kapcsolatban pedig „tanácstalan” vagyok, azok a Gabriel által elővezetett, sokszor önmagukban megszólaló, fülbemászó dallamok, amelyek időnként olyan egyszerűek, könnyen befogadhatók, hogy már-már a kommersz határát súrolják. Miközben nyilván zseniálisak, egyrészt a megszólaltatás módja, másrészt amiatt, hogy már első, maximum második hallgatás után lerázhatatlanul velünk maradnak, és folyamatosan mennek fejünk belső magnóján.

G.G.-ék jó érzékkel választották ki a klipnótákat: nem akartak kísérletezni vagy meglepetést okozni, a potenciálisan legnagyobb slágereikkel (Read Between the Lines, Lockdown, Clocks) indították az offenzívát. Aki az irányzat kedvelőjeként hallja ezeket, nyilván az anyag többi részére is kíváncsi lesz, ami persze egyfajta csalódást is okozhat, hiszen a tízpontos klipnóták után a lemezen már „csak” 8-9 pontos szerzeményeket talál.

Kanada-Brazília tengely ide vagy oda, a lemezt nyitó címadó olyan hangulatos, keleties dallamokkal indul, mint egy Myrath album. Az arabos-törökös hajlítások később a Candlelight egyik énektémájában is megjelennek, míg a Clocks-ban néhány ütem erejéig latinos táncritmusban nyomják a metalt. A Goodbye to Farewells című nótában Mary Zimmer, a kaliforniai Helion Prime énekesnője, a Phobiában pedig az Angra gitárosa, Marcelo Barbosa vendégeskedik, de jelenlétük nem különösebben feltűnő. Ami viszont igen, az Guardian/Guardiola shred-es, itt-ott neoklasszikus ízű gitárjátéka.

Némileg szokatlan kombináció, amit kapunk, ám ahhoz képest, hogy felénk mennyire nem ismerik, nagyon is jó muzsikát nyom az Immortal Guardian. Az Age of Revolution-re bő két évvel ezelőtt négy és fél pontot adtam. Ez a lemez semmivel nem kevesebb nála. Sőt.

A cikk szerzője: Coly 997 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*