Hypocrisy: Abducted (1996)

Peter Tägtgren. Úgy gondolom, nem sok mindenkinek kell bemutatnom a név mögött rejtőzködő géniuszt. Dobol, gitározik, énekel, szintizik, és ha még mindezek mellett is unatkozna, producerkedni sem rest saját stúdiójában, a The Abyss-ben. A fent nevezett zenekart mondanám fő művének, bár ezen lehet vitatkozni, mert side project „bandája“, a Pain is hasonlóan termékeny volt, illetve az utóbbi időben odatette magát a Lindemann duóval is, bár német kollégájával tavaly szakított.

Peter svéd származású, de három évet töltött Amerikában is. Visszaköltözése után, 1991-ben alakította meg a Hypocrisy-t. Társai Mikael Hedlund bőgős (ő a mai napig tagja a csapatnak), a Dark Funeral-os Masse Broberg énekes és Lars Szőke dobos voltak. 1992-ben megjelent első lemezükön, a Penetralia-n Jonas Österberg gitáros játszott még velük; második, 1993-ban megjelent Osculum Obscenum című albumukon viszont már nem szerepelt. Az első két korong vegytiszta death metalt tartalmazott, semmi sallang. Ennek megfelelően a szövegek is sátáni témákat dolgoztak fel.

Peter Tägtgren

A változás 1994-ben, harmadik lemezük megjelenésével állt be. A The Fourth Dimension nevet viselő anyag felállásbeli és zenei módosításokat is hozott. Broberg kivált a csapatból, a mikrofont Peter ragadta magához. Stílusilag egy dallamosabb irányba tolódtak el, szólókkal, szintitémákkal spékelve meg az alapjaiban thrash/death metalban gyökerező muzsikát. A szövegek is enyhültek valamelyest. Ennek az irányváltásnak volt a csúcspontja a ’96-ban megjelent Abducted, ami a mai napon ünnepli megjelenésének 25. évfordulóját.

Én anno ezzel az albummal ismertem meg őket. Nem tudom, hogy ezért vagy sem, de nekem ez a lemez a HYPOCRISY, csupa nagybetűvel. Magával sodró lendület, óriási hangulatok, remek dallamok és szólók. Az énekstílus is ekkorra forrt ki igazán. Ekkora katarzist azóta csak a ’99-ben megjelent, Hypocrisy című lemezük nyitódala, a Fractured Millenium tudott kiváltani belőlem. Azzal a nótával térdre lehet kényszeríteni… Na, de közben még volt egy The Final Chapter is, ami mellett szintén nem lehet szó nélkül elmenni. Az az anyag is egy csillogó ékköve a banda munkásságának, a lélekmarcangoló A Coming Race nótával az élen. De erre majd visszatérünk jövőre, annak a jubileuma kapcsán.

Megvallom, a kétezres években kijött lemezeiket már nem annyira favorizálom. Időnként meghallgatom őket, de nem rajongok értük. Persze jók meg színvonalasak, de nem mozgatnak meg úgy, mint például jelen cikkem tárgya. Egyébként összesen 13 nagylemezt adtak ki, a legutóbbit 2013-ban. A 13-as szám valamiért fontos lehet Peter életében, mert az Abducted is február 13-án jött ki és 13 dalt tartalmaz. Természetesen mindez csak véletlen lehet…

Az album a The Gathering című intróval kezdődik, ami a zenekar egyik legnagyszerűbb szerzeményét, a Roswell 47-et vezeti fel – amit olyan, földbe döngölő tételek követnek, mint a Killing Art, a címadó Abducted vagy a Paradox. Egytől egyig remek kompozíciók, amelyek összesen 47 percen keresztül szórakoztatnak. Üresjáratok itt, kérem szépen, nincsenek. Az anyag vége felé közeledve csendülnek fel a Slippin‘ Away lágy, akusztikus felhangjai, tiszta énekkel kísérve. Bevallom, meglepő váltás az előtte átélt zúzások után. De jól levezeti a feszültséget. Ilyet is tudnak a srácok. Ezek után már meg sem lepődünk az albumot záró Drained-en, ami szinte egyenes folytatása az előző „lanyhulásnak“. Hát istenem, ilyenek is kijönnek az emberből. Nem lehet mindig csak brutálkodni, néha egy kicsit el is kell borulni.

A lemez felvételei természetesen Peter stúdiójában készültek (ahol olyan nevek fordultak meg, mint a Dark Funeral, az Immortal, a Rotting Christ vagy a Destruction), és ugyanúgy a Nuclear Blast volt a kiadó, mint az összes többi lemezük esetében. Későbbi albumain a csapat szövegileg a sci-fi témák felé mozdult el: egy kis paranormális, egy kis földönkívüli…

A Hypocrisy nem tartozik a halhatatlan hőseim közé, de nagyon kedvelem őket. Úgy gondolom, üde színfoltjai a thrash/death mezőnynek. Tägtgren munkásságát nagyra értékelem, még akkor is, ha éppenséggel a Pain projektjét sosem kedveltem (a Lindemann-os megnyilvánulása viszont szimpatikus volt). Ezt a lemezüket és a többit is bátran ajánlom mindenkinek!

Laq

A cikk szerzője: Rattle Inc. 201 további cikk
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*