A 2007-ben alakult fővárosi Hortobágy Hardcore Crew-nak neve ellenére nem sok köze van az említett tájegységhez (gondolom, ezzel is a „szántok, vetek, traktorral vontatok” stílusra akartak rásegíteni). Egy évre rá kijött a Puszták népe és újabb egy évvel később a Morbus Hungaricus demó/album. Már itt kezdett kikristályosodni, hogy miként is képzeli el a koncepciót a két énekessel operáló team. Nagyon erős dalokat pattintottak össze ezeken az anyagokon, olyanokat, mint A funtineli boszorkány vagy az Introductio + Morbus Hungaricus; mellesleg az említett két korong ingyen letölthető a http://www.hhcc.atw.hu címről.
Nos, a HHCC szövegei egyszerre paródiák és komoly mondanivalóval is rendelkeznek. Ez a kezdeti időszakban még komolyabb volt és nyomatékosabb, ám idővel igazi parasztlázadássá alakult át, no meg egész ügyes társadalomkritikát adnak, de bunkósbot-mentalitással.
Valahol a 2011-es, Promo címre hallgató, négydalos EP volt az, amin már lehetett érezni azt a fajta fejlődést, amit a 2014-es MMXIV kislemez koronázott meg. Ez a formáció legjobb anyaga, a maga három velős dalával és a brutálisan jóra sikerült Jég dupla whiskyvel-feldolgozással (mintha Horváth Charlie egy füstös kocsmában a Down legénységével basszarintott volna be a sárga földig, és összeálltak volna egy nóta erejéig), majd tavaly végre az első nagylemez is kijött, Kölcsönidő címmel.
Egy zenekar életében hatalmas lépés az első album, ha korábban éveken keresztül csak demókat és EP-ket adnak ki. Ezen lehet nyerni és persze elhasalni is, hiszen egy 3-4-5 dalos anyag nem fullad ki, nem lesz unalmas, nem várunk tőle változatosságot; rövidke, lepörög, és ha nem volt belőle elég, újra elindítjuk – míg egy nagylemez esetében ezeket a dolgokat igenis kritériumként szabjuk meg, és hogy őszinte legyek, itt a gond az új albummal…
Az tagadhatatlan tény, hogy vannak csapatok és korongok, amelyeket egy sötét szobában érdemes hallgatni, és reményvesztett remeteként elveszni a magány habjaiban, és vannak, amelyek élőben, egy kis koszos klubban, sör és izzadság elegyében, pogó, ugrálás és dübörgő zajok közepette hatnak igazán. Én magam soha nem láttam a budapesti srácokat élőben, de több ismerősöm igen, és ők azt mondták, hogy nagyon pornó!
Míg a korai HHCC elsősorban koncerteken ütött nagyot, addig az MMXIV otthon vagy utazás közben is hatalmasat robbant, az új albumnak pedig – komplex és kísérleti, mondhatni eklektikus koncepciója ellenére – megint csak élőben lesz esélye felszántani a színpadot. A buli után az emberek annyira üresek, hiszen minden düh, agresszió és elfojtott érzés felszabadult, semmi nincs, csak a két nap múlva is sípoló hallójáratok… főleg, ha vegyítik a régi, klasszikus nótákkal! Azonban kétszer egymás után… nos, ezzel kapcsolatban már vannak kételyeim!
A srácok igyekeztek új dimenziót nyitni a zenekar életében, azonban ez nem sikerült maradéktalanul, annak ellenére, hogy nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mi üt egy koncerten és mi nem… Kritikám tárgyának legnagyobb hibája, hogy hosszú és kifullad a végére. Az az energia, ami az Istentegező vagy az Éjjeli járat során felszabadul, már nem tart ki a címadó dalig vagy a Mélységvesztésig. És hiába operálnak újító szándékkal vagy kooperálnak a kevésbé ismert Riddlerrel (Nomagróf Riddler olyasmi zenében utazik, mint a legutóbbi Cadaveres vagy a Beerzebub, ez az igényesnek mondható rap metal, crossover hip-hop formáció), nem törik át azt a falat, amit a HHCC-től jogosan elvárna az ember!
Zeneileg azt a vonalat viszik tovább, amit már megszokhattunk tőlük: korai Machine Head, Pantera, Biohazard, és az olyan trágyaverető, paraszt formációk, mint a kombájn húzatta Terror, Hatebreed, Lionheart, Born from Pain, First Blood, Blood for Blood vagy éppen a korai Pro-Pain.
A szövegek, mint mindig, most is nagyon jók, bár gyakran érzem úgy, hogy túl sok mindent akartak elmesélni, és a fele nem jön át, ellentétben azzal, amit megszokhattunk tőlük. Itt érvényesülnek először azok a mondatok, amelyek túlmutatnak a düh és a „megfeszítelek, basszus!” jellegen (korábban is voltak értelmes dalszövegeik, de nem ez a jellemző). A két torokból támadó vokálok (Dankó „Faker” Máté és Varga „Szecska” Balázs) kapcsán megjegyezném, hogy utóbbi frontember hangja erősen hajaz a sajnos azóta már feloszlott, szerintem hatalmas zene és poén-formáció, a tirpákcore Nefogazz! frontemberének orgánumára. Sokáig abban a hitben éltem, hogy a két csapatnak vannak közös szálai, azonban a hasonlóság csak a paraszt-imidzsben és a hanghordozásban érhető tetten.
Hazai téren a HHCC az említett Nefogazz!, a Don Gatto és a késői Blind Myself között pattog, azaz ha valakinek lehetősége lesz később (a vírusveszély elmúltával) élőben is megnézni őket, és vevő a szántok-vetek-aratok hardcore-ra, mindenképpen csekkolja le őket, annak ellenére is, hogy én magam nem szálltam el az új albumtól! Az én bajom, mondhatnám, pedig nem egészen így van, hiszen elég régóta ismerem a tájegységcore-t, és mint többször is utaltam rá, az MMXIV kislemez kisbilliószor dobta fel a napom vagy dübörgésével tartott ébren késő éjjel az unalmas autópályán.
A hangzás nagyon rendben van (az anyag 2019-ben, a Bresaola Stúdióban készült Nóniusz Gábor közreműködésével), tényleg az eddig legjobban megszólaló anyaguk, és így, a borító alapján a külsőségek is dizájnosra sikerültek, a tagság pedig…
…Gáspár Bence magabiztos alapjaira jól épülnek rá Nemes Petya mély basszusai, Edőcs János, illetve Zala Dávid pedig még a jövő évet is lereszeli a hathúroson. A srácok megfelelő adagban biztosítják az intenzív agressziót, és ügyesen lavíroznak a düh és a dallamok között, mégis, a dalok nagy része – mindenféle technikázás ellenére is – a felénél elveszíti azt a feszes intenzitását, amitől például az MMXIV akkorát ütött – ami persze annak is köszönhető, hogy négy dallal könnyebb operálni, mint tizeneggyel…
Hogy őszinte legyek, napok óta ülök a lemezen, és leginkább önmagamban kerestem a hibát: talán nincs meg az a hangulat, gondoltam, amivel a HHCC beszippantana-ledarálna. Ha csak egy-egy dalt hallgatok meg, akkor nem érződik a kritikában több helyen is taglalt kifulladás, de ha egyben, akkor valahogy mégsem jön át egységében… Talán mert már nem annyira ösztön metal a csapat muzsikája, mint korábban volt? Igen, az meglehet, hiszen itt kapjuk először azt, hogy igyekeznek komplexen zenélni, nem csak mint a vaddisznó, átdübörögni a vetésen, lesz, ami lesz alapon…
Ha nagyon rosszmájú vagyok, akkor azt mondom, hogy a HHCC egy rozsdás, koszos, de brutálisan erős traktor, ami jól mutat a pajta vagy a fészer mellett, a szántóföldön vagy az ugaron. De ha kifestik, lemossák, felpolírozzák, új fényszórókat és gumikat kap, attól sem lesz a sétálóutcába való! Nem is oda szánják, nekem valahogy mégis őszintétlennek hat az egész új produkció, még úgy is, hogy érteni vélem, mi miért van úgy, ahogy, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy jó zenészeket és masszív monstrumokat hallunk!
Mindenesetre a srácok egy nagy mérföldkőhöz értek az első nagylemezzel, aminek amúgy is az élőzenés megmozdulások, a koncertek lesznek a vizsgaelőadásai. A puding próbája az evés, márpedig nekik pudingjuk és kanaluk is van elég, így nem féltem az összeszokott társaságot.
Az anyag jelenleg a YouTube-on és egyéb zenei megosztókon érhető el, de elméletileg még az idén kijön limitáltan, fizikai formában is, amiből remélhetőleg én is kapok egy példányt. Addig is nincs más hátra, mint előre: a HHCC zakatol, tapos, hasít, és ha engem nem is elégített ki maradéktalanul, egy korrekt és zeneileg erős anyaggal lett gazdagabb a hazai nagyérdemű.
Megjelent digitálisan és a közeljövőben CD-n, szerzőiben is napvilágot lát majd.
01. Istentegező (3:58)
02. Éjjeli járat (3:19)
03. Faltól falig (3:25)
04. A légy a fejemben (feat. Riddler) (3:19)
05. Az íztelen (3:39)
06. Félrenyúlt hangokban (3:45)
07. Kísérő (4:38)
08. Kelet az kelet (2:55)
09. Az első 18 (3:21)
10. Kölcsönidő (3:32)
11. Mélységvesztés (5:22)
http://www.hhcc.atw.hu
https://www.facebook.com/hortobagyhardcore/
Leave a Reply