Guilty Pleasures 6.: Gabrielkiss esete az Ivadékkal

Miután a szerkesztőség nagy része már tételesen meggyónta a metal ellen elkövetett rémtetteit, itt az ideje, hogy én is beismerő vallomást tegyek arról a titkos és bűnös élvezetemről, amelynek tárgya a The Offspring ötödik nagylemeze, az 1998-as Americana. Egészen különleges kapcsolatban állok ezzel a lemezzel, mert annak idején, amikor szeretnem kellett volna, az istenért se akart megtetszeni, ám az évek során a nosztalgiának és a gondtalan tinédzserkorba való visszavágyódásnak köszönhetően olyanná vált számomra, mint egy régi ismerős, akivel annak idején sosem tudtunk szót érteni egymással, de a sok-sok közös emlék okán ma már könnyes szemmel borulunk egymás vállára, és idézzük fel a régi szép időket.

Közös sztorink még 2000-ben kezdődött, amikor az általános iskola nyolcadik osztályát tapostuk a haverokkal. Mi voltunk a legöregebb évfolyam, aminek egyenes következménye volt, hogy a suli királyainak éreztük magunkat. Már javában ismerkedtünk a jóféle rock és metal zenékkel, és ugyan még az út elején jártunk, azt már tisztán éreztük, hogy valami különleges dologra sikerült rátalálnunk. Ki is alakult egy 4-5 főből álló, összetartó kis rocker társaság, a „rossz fiuk” csapata, akiknek tevékenységére a tanári kar egy idő után egyre rosszabb szemmel kezdett nézni. Volt ott minden, ami egy effajta bagázstól elvárható ebben a korban: félévi bukta, lógás, tanbá’-nak beszólás, nagyszünetben pálinkázás és egyéb csintalanságok.

Gyerekek voltunk, előttünk állt az élet, és ahogy az összes kamasz, mi is úgy gondoltuk, hogy egy napon majd mi fogjuk megváltani ezt a világot. Honnan is sejthettük volna, hogy évekkel később mi is apró csavarok leszünk csupán ebben a felnőttkornak nevezett, léleknyomorító gépezetben. Szabadnak, megállíthatatlannak éreztük magunkat, és ehhez az életérzéshez tökéletes háttérzenét biztosítottak az újonnan megismert, kedvenc rock és metal muzsikáink. Na és persze cikkem tárgya, az Americana. A haveri körben kis túlzással mindenki meg volt bolondulva ezért az albumért, engem azonban valahogy elkerült az Offspring-mánia. Utólag úgy gondolom, ennek leginkább az volt az oka, hogy rocker szemmel nem tűnt valami nagy lázadónak egy olyan banda, amelynek dalai a slágerlisták legelőkelőbb pozícióiban terpeszkednek, és a klipjeiket gyakorlatilag bármelyik napszakban könnyedén el lehet csípni a zenetévén.

Na igen, a klipek… A Pretty Fly-hoz forgatott jófejkedő, balfék rapper srácos videótól a falra tudtam volna mászni, a „Give it to me baby!” kórussal pedig a világból is ki lehetett volna kergetni. A Why Don’t You Get a Job? kapcsán pedig nem igazán értettem, hogy ebben mi a punk rock? Hiába nem tetszett, a haveri körnek köszönhetően nem volt menekvésem a lemeztől, mehettem bárkihez, ez szólt mindenkinél. Ez ment a sulirádióban, ezt láttam a tévében, sőt, életem első Metal Hammerjében is volt egy interjú a csapattal. És ha ez nem lett volna elég, még a születésnapomra is megkaptam ezt a lemezt a muterom egyik ismerősétől. El is cseréltem egy szegedi antikváriumban az Obituary zseniális Slowly We Rot albumára.

De ahogy telnek az évek, az ember egyre szívesebben emlékszik vissza a kamaszkorára, és időről-időre hajlamos újranézni minden filmet, újrahallgatni minden zenét, ami ehhez a korszakhoz köthető. És itt jön a képbe az Americana. Ma már nagyon szeretem ezt a lemezt, de nem azért, mert „gyerekkorom legszebb dalai” sorakoznak rajta, hanem mert egyfajta zenei időkapszulaként működik számomra. Ahányszor csak elindítom, valóságos időgépként repít vissza a kétezres évek elejére, és én ilyenkor újra 14 éves vagyok, és újra ott állok a suli udvarán a Sepultura-pulcsimban, és veszettül pengetem a léggitárt a többiekkel, amikor az iskolarádióban két popzene között egyszer csak felbömbölnek a Have You Ever riffjei. Pogózásra persze inkább nem ragadtatjuk magunkat, nehogy sokadszorra is az igazgató úr elé rángassak minket, ezúttal verekedés vádjával.

Több mint húsz év elteltével persze már objektívebben is meg tudom ítélni a lemezt, és kijelenthetem, hogy minden túlzás nélkül baromi jó nóták szerepelnek rajta az elejétől a végéig. Tudom-tudom, ez egy ciki pop-punk zenekar lemeze, de kérdem én, ha tényleg ennyire rossz, akkor hogyan lehetséges az, hogy minden egyes dal hangról-hangra beleégett a tudatalattimba, ráadásul úgy, hogy annak idején magamtól még véletlenül sem hallgattam őket? Hát úgy lehetséges, hogy egy nagyon tehetséges kis zenekarról beszelünk, akik pofátlanul ragadós dalokkal tömtek tele ezt a korongot. Mert azt ugye kár is lenne tagadni, hogy a már említett Have You Ever vagy a Staring at the Sun hatalmas himnuszok, függetlenül attól, hogy melyik műfajba próbáljuk őket belegyömöszölni. De a legnagyobb adu ász kétség kívül a The Kids Aren’t Allright, amiről annak idején azt mondta az egyik cimborám, hogy szerinte lassan lyukasra égeti a CD-je közepét a lejátszója, mert olyan sokat hallgatja ezt a számot 🙂 És bizony, ma már a Pretty Fly sem tűnik olyan bénának, a Why Don’t You Get a Job pedig egyenesen az egyik kedvencemmé vált.

Szóval, most már talán értitek, miért jelent nekem olyan sokat ez a lemez. Mert olyan számomra, akár egy régi fotóalbum. Éppen ezért nem is veszem elő túl gyakran, nehogy egyszer elvesszen a varázsa. Évente egyszer-kétszer meghallgatom, és ilyenkor felidézem életemnek azt a csodás időszakát, aminek a háttérzenéje volt. Eszembe jutnak a régi barátok: van, akivel néhanapján még összefutunk, de olyan is akad, akiről már vagy tíz éve azt sem tudom, hogy merre jár a nagyvilágban. Ezért is szeretem elővenni néha ezt a lemezt, mert amíg szól, egy kicsit olyan, mintha újra együtt lennénk. A fene vinné el ezt a fránya felnőttkort, annak idején nem ilyennek képzeltük el! Még jó, hogy itt van nekem ez a lemez azokra a napokra, amikor egy kicsit újra tinédzsernek szeretném érezni magam.

About Gabrielkiss 68 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*