Ez volt az első Grave Digger műsoros kazettám – és egyben az utolsó is. A Heavy Metal Breakdown-t a rádióból vettem fel, a Witch Hunter-hez pedig Dávid barátom révén jutottam hozzá, és mindkettő eléggé tetszett ahhoz, hogy várjam a folytatást, és amint megjelent, meg is vettem az akkor már József körúti Music Box-ban. Első hallgatásra csalódás volt a War Games, aztán szép lassan megszoktam, mára meg is szerettem, de soha nem vált nagy kedvencemmé. Ezzel együtt – abszolút érzelmi okokból, mivel a fiatalkoromat, a balzsamos 80-as éveket idézi, – nálam ott kuksol a képzeletbeli dobogó legalsó fokán, holott tudom, hogy a zenekar második nagy korszakában (mondjuk, a 90-es évek közepétől, második felétől) ennél sokkal jobb GD-anyagok is születtek. Mégis, számomra az 1984-86 közötti időszak jelenti a csapat fénykorát, a későbbi skót szoknyás imiddzsel és highlander romantikával nem igazán tudtam megbarátkozni.
Hogy ne csak személyes élményekről szóljak, jöjjön egy kis történeti háttér! A gladbecki együttest 1980 novemberében alapította Chris Boltendahl énekes és Peter Masson gitáros. A dobos Albert Eckardt 1983-as csatlakozásával alakult ki az a stabil mag, amely aztán a formáció első három albumát is jegyzi, miközben a basszusgitáros személye lemezről lemezre változott (a War Games-en C.F. Brank kezeli a négyhúros hangszert, akiről én mindvégig azt hittem, hogy C.B. Frank-nak hívják 🙂 ). Ők voltak az első csapat, akiket leigazolt az akkoriban indult Noise Records (és később azok között is úttörőnek számítottak, akikkel szerződést bontott a kiadó főnöke, a legendás Karl-Ulrich Walterbach).
Kezdetben minden jól alakult: ütős nótákkal, igazi metal himnuszokkal rukkoltak elő, aminek köszönhetően jó lemezeladásokat is produkáltak és komoly tiszteletet vívtak ki maguknak a látványosan izmosodó német heavy metal színtéren. De aztán történt valami: a zenekar vagy a kiadó részéről rossz döntések születtek, és az éppen lendületbe jövő zenekar pályája félresiklott. Az első két album hangzása, azt gondolom, az akkori körülményekhez képest teljesen rendben volt. Mindkettőt a berlini Musiclab stúdióban rögzítették, ahol a munkálatokat hangmérnökként a ma már nagy névnek számító Harris Johns felügyelte – akinek éppen a Heavy Metal Breakdown volt az első jelentősebb produkciója.
Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy jó munkát végzett, mégis lecserélték – őt és a stúdiót is. A harmadik lemez felvételeire a hannoveri Horus Soundban került sor, az album zenei producere pedig Jan Němec lett. A cseh származású német szakembernek addig néhány harmad-vonalbeli német banda bemutatkozó albuma száradt a lelkén, innentől viszont a War Games sound-ja is. (Később olyan lemezek megszületésénél bábáskodott, mint a Celtic Frost Into the Pandemonium-ja, a Helloween Judas single-je, illetve a Running Wild 1989-92 között készült anyagai, amely anyagok pályafutása csúcsát jelentették.)
Az anyag egyik legnagyobb negatívuma számomra anno a hangzása volt. A műsoros kazettán elég vékonyan, erőtlenül, zörejesen szóltak a dalok – ami persze nem biztos, hogy a zenekar vagy Němec hibája (inkább a lemezbolté), ugyanis mai füllel, akár még csak mp3-formátumban is élvezhető a sound: ahogy az előző két korongon, a gitár itt is „harap”, ami ugyanolyan védjegye a Sírásó muzsikájának, mint Boltendahl senki máséval össze nem téveszthető orgánuma. A basszus csupán a dalok egy részében (Fire in Your Eyes, Paradise, Drop the Bomb, Fallout) és akkor is csak pillanatokra bújik elő a zene egységes szövete mögül, de ezek a villanások is a hangzás állítólagos kásásságára cáfolnak rá. Ezzel együtt az előzetes demó nótái állítólag sokkal jobban szóltak, ám azokat a stúdióban újrakeverték.
Amiért annak idején még pontot vontam volna le, az a dalok tekintetében finoman szólva is vegyes felhozatal. Tegyük hozzá, ötleteknek biztos nem lehettek híján, hiszen alig nyolc hónappal a Witch Hunter megjelenését követően már elő is álltak az újabb dalcsokorral (persze az is lehet, hogy a kiadó suhogtatta a fejük felett a korbácsot). Ott vannak egyfelől az anyag lendületes nótái, a lemezt nyitó Keep On Rockin, a Fire in Your Eyes, a sziámi ikrekként hengerelő Paradise és (Enola Gay) Drop the Bomb, illetve a Playin’ Fools. Nálam a kötelező ballada, a Yesterday és a Love Is a Game után menetrendszerűen érkező, zongorakísérettel előadott Love Is Breaking My Heart is elfér a playlist-en: nem a kedvencem, de azért sokadszorra is végighallgatom. A Heaven Can Wait is elmegy, középtempós döngölése üdítően hat a két gyors nóta, a Keep On Rockin és a Fire in Your Eyes sebességmámora között.
A Let Your Heads Roll-t és a Fallout-ot viszont, ha lehagyják, csak jót tett volna az amúgy sem túl hosszú (37 és fél perces) lemeznek, nem beszélve a záró, két és fél perces instrumentális szerzeményről, a The End-ről, amire a GD addigi életműve ismeretében nemigen van magyarázat. Ez az akár outróként is felfogható tétel némi rokonságot mutat a Celtic Frost már említett Into the Pandemonium-jának operisztikus pillanataival: kísérteties neszek úsznak elő a sötétből, sűrű eső záporozik, gitár és szintetizátor sír, kétszólamú, óóó-zó énekhang gyászolja az elmúlást. Boltendahl vinnyogása a végén már kifejezetten idegesítő, aztán az is hirtelen félbeszakad, és már csak az eső veri a tájat és egy dob furcsa űr-hangjai imitálják a semmibe röppenő emberi szívdobbanást… Mintha egy zs-kategóriás kísértethistória soundtrack-jét hallanánk; a lehető legrosszabb lezárása egy tulajdonképpen egész jó anyagnak. Rá kellett ugyanis jönnöm: az utolsó tételt – és talán még a Fallout-ot – leszámítva semmi bajom az koronggal, legalább annyit hallgatom, mint az első két lemezt (olyan véleményét is olvastam, akinek egyenesen ez a kedvenc GD albuma).
A Keep On Rockin az egyik olyan nóta, ami nálam biztos rajta lenne egy első korszakos Grave Digger best of lemezen. Igaz, hogy Chris egy kicsit túlzásba viszi az egymondatos refrén ismételgetését (de hát ami jó, az jó 🙂 ), Masson pedig üdítő szólóval oldja ezt a monotóniát. Ugyanígy imádom a Fire in Your Eyes kezdését is, ahogy a riffelgetések és tempóváltások lépcsőin fokozatosan lendületet vesz a banda, és a dalból egy jó kis speed metal szerzemény kerekedik. Itt hallani először erőteljesebben a szintetizátort a háttérben, ami nem lágyítja, inkább színesíti a zenét, folyamatossá teszi a pattogó hangok egymásutánját.
Ugyanígy első ligás a Paradise is: fülbemászó refrénje a megszokottnál dallamosabb, de ez mit sem tompít az alapriff harapósságán. Nagy húzás, ahogy a zuhanó bomba hangjával kötik össze a nótát az utána következő, szintén tízpontos (Enola Gay) Drop the Bomb-bal. Ha az említett négy nóta közül ki kellene választanom a legjobbat, nehéz helyzetben lennék. Mindenekelőtt ezek adják az anyag savát-borsát, zamatát.
Az albumot záró szerzemény mellett még egy furcsasággal találkozhatunk, ez pedig nem más, mint a lemez hátsó borítóján látható zenekari fotó. A képen, amit Walterbach választott, úgy, hogy a zenekar tagjai nem is tudtak róla, a kifestett szemű, sötétre rúzsozott szájú Boltendahl úgy néz ki, mint a Rocky Horror Picture Show transzvesztitái. Annak tükrében pedig még különösebb ez az összekacsintás a sötét oldallal, hogy ezt követően végül merre indult tovább a banda.
A lemezből kevesebb fogyott, mint elődeiből, ezért Boltendahl egy jóval kommerszebb irányba szeretett volna elmozdulni (az énekes később bevallotta, fő motivációja az volt, hogy több pénzt keressen). Az elképzelés megosztotta a társaságot, és végül a gitáros, Masson kiválásához vezetett. A maradók becsületére legyen mondva, a csapat nevét Digger-re rövidítették, és így adták ki – még mindig 86-ban – a csapat történetének mélypontját jelentő „robotkacsás” albumot, a Stronger Than Ever-t, amelyen Uwe Lulis gitározott. A frontember tervei nem jöttek be, a lemez csúfosan megbukott, a koncertszervezők sem kértek a csapatból, így a Noise szerződést bontott a bandával, amely a következő évben feloszlott.
A folytatásról azért írok még röviden, mert máskor valószínűleg úgysem emlékeznénk meg a hiátus éveiről. A társaitól elbúcsúzó Peter Masson a Dry nevű heavy/power csapatot alapította meg, amelynek soraiban a Digger-rel leszerepelt C.F. Brank-ot is ott találjuk. Egyetlen demót jelentettek meg, a 88-as Rest in Pieces-t, majd eltűntek a térképről.
Ugyanígy a dobos Eckardt további sorsáról sem tudunk semmit. Boltendahl-éról és Lulis-éról viszont nagyon is: utóbbiak 1988-ban hozták össze a Hawaii nevű formációt. A rá következő évben saját kiadásban jelentették meg a Bottles and Four Coconuts demót, majd 1991-ben újra felvették a Grave Digger nevet. A gitáros az évezred végéig, öt albumon keresztül maradt az elnyűhetetlen frontember mellett.
Visszatérve cikkem fő témájához: a War Games pocsék borítója mögött remek nóták rejtőznek, aki kihagyta volna az albummal való találkozást, érdemes megismerkednie vele!
Köszönet Novák Norbert kollégámnak a bennfentes információkért!
Leave a Reply