Disciples Of Verity: Pragmatic Sanction (2020)

Gyakran citált közhely, hogy minden csak nézőpont kérdése. Ha azt írom, hogy a Negative Sky basszusgitárosa, George Pond és a Madjul-gitáros Greg Antine egy új projektben egyesítették erőiket, feltehetően egy legyintést kapok válaszul. Abban az esetben viszont, ha azzal kezdem a gondolatsort, hogy Corey Glover, a Living Colour kétszeres Grammy-díjas énekese és Corey Pierce, az egykori God Forbid dobosa összehoztak egy új bandát, többeknek tágra nyílhat a szeme. (Az ötfős csapat felállása egyébként Danny Puma gitárossal teljes.) A végeredmény azonban mindkét esetben ugyanaz.

Glover a 90-es években az Egyesült Államokban szép karriert futott be a Living Colour-ral, MTV-s jelenléttel, közönségsikerrel, illetve szakmai elismerésekkel tarkítva. A Living Colour a Stain és a Vivid lemezek révén azonban az öreg kontinensen inkább csak a beavatottak kedvence volt. Pierce anyazenekara, a God Forbid pedig a következő évtized metalcore-hullámával került fókuszba. Nálam a IV: Constitution of Treason albumukkal a sokat támadott irányzat egyik nagy ígérete voltak, majd – részben az én hibámból – mégis kikerültek a látókörömből, s végül 2013-ban dobták be a törölközőt.

A Disciples of Verity számomra a semmiből bukkant felszínre a múlt év legvégén. A Pragmatic Sanction címmel megjelent debütálás egyébként tavaly októberben vált elérhetővé a bandcamp-en (címének feltehetően semmi köze a Habsburgok nőági örökösödését szentesítő XVIII. századi dokumentumhoz 🙂 ).

A muzsika kategorizálását legegyszerűbben úgy intézhetném el, hogy a nyolc dalt rejtő album félúton van a Living Colour és a God Forbid világa között. Ez azonban sarkítás lenne, ugyanis az arányok inkább Glover főbandája irányába tolódnak el. Olyan zene ez, amely alapvetően a 90-es évek és az azt követő évtized szintéziséből állt össze, de végleges formájában mégis ízig-vérig XXI. századi produkció. Az elcsépelt „modern metal” jelzőnél jobbat nem is tudok írni. Corey Glover hangját felesleges dicsérnem, a két Grammy-díj helyettem is beszél. Bonyolult, esetenként megtekert, de mégis fogós dallamai ezúttal is alattomosan szivárognak be a tudatalattinkba, hogy ott mélyen verjenek gyökeret.

Akit a Phil Demmel vendégszereplésével súlyosbított nyitónóta, a Lying to Myself nem ránt magával, annak felesleges is tovább próbálkoznia a lemezzel. Ebben a dalban minden ott van, amit ezek a veteránok tudnak a zúzós, de dallamokkal ellenpontozott metalról. A Morgan Rose (Sevendust) vendégeskedésével rögzített The Flow-ban fel-felbukkannak a nu metal és a metalcore hatások, illetve a dalban árnyalatnyi extrém ének is helyet kapott, olyasmi, amivel Chino Moreno állt elő a korai Deftones lemezeken.

A Jeff Loomis gitárjátékával feldobott Worthy-t egy kicsit keményebb dió más csapatokhoz hasonlitgatni, a dal ugyanis elsőre nem adja magát olyan könnyen, mint a nyitó tétel, még a fiatal Mike Patton dolgait idéző énekdallamok is felbukkannak benne. A The Lost Ones egy egyenesebb vonalú, hogy azt nem mondjam, slágeresebb szerzemény, amelyben a számomra ismeretlen JJ Sammataro vendégeskedik. Jeff Loomis egyébként akár az itt felbukkanó szólót is jegyezhetné. A Supercharger-időszakos Machine Head és a Prong hatásait magán hordozó Confiding in Shadows a nyitódal mellett a másik telitalálat, ahol Glover dallamai a betonozás mellett is figyelmet követelnek maguknak.

A grunge-os hangulatokkal is flörtölő Remember the Living egy lassabban kibontakozó szerzemény. Utolsó előttiként következik az X Ambassadors Unsteady-jének átdolgozása, amely egy ragadós téma, egyben az egyetlen olyan tétel, ahová nem hívtak vendégszereplőt. A záró I AM I (a címe kivételével semmi köze a Queensryche 1994-es gyöngyszeméhez) refrénje elsőre ül, a zenei gyökerei pedig miből másból, mint a 90-es évek közepének világából táplálkoznak.

Az egész korong alig több, mint fél óra, úgyhogy szinte bármikor előkapható. Ahogy már utaltam rá, a Pragmatic Sanction szinte fű alatt jelent meg, elvileg készült belőle CD-verzió is, de – ha közhellyel kezdtem, fejezzem is be azzal – ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Szóval, a lényeg, hogy a bandcamp-en teljes egészében lefülelhető a Disciples of Verity bemutatkozása, amit a fentebb emlegetett csapatok híveinek nem érdemes kihagyniuk!

Nameless

About Rattle Inc. 209 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*