Ahogy egy évvel ezelőtt ilyenkor, úgy most januárban is becsúszott még utólag egy csomó tavalyi album, konkrétan 23. Főleg mások – kollégáim, olvasóink és webzine-ek – év végi listáiról válogattam, és azt mondhatom, ilyen módon elég jó hatásfokkal leltem nekem tetsző alkotásokra. A lemezek több mint fele Heti Ötös listáimon is megjelent/meg fog jelenni, és néhány olyan is van, amiről részletesebben is szeretnék megemlékezni.
Az egyik ezek közül a chicagói Diamond Rexx – bizonyos szempontból visszatérő – anyaga. Bár a csapat 1985-ben alakult, mind ez idáig egyetlen anyagukat sem hallottam. Valószínűleg azért, mert glam bandaként kezdték. Később állítólag jó útra tértek, és a thrash/groove metal hímes mezején igyekeztek felhívni magukra a nagyközönség figyelmét – az enyémet valamiért akkor sem sikerült. Most pedig megint valami egészen mással álltak elő…
A zenekart az énekes Nasti Habits és a gitáros S. Scot Priest alapította. A felállás Dave Andre basszusgitáros és Johnny Cottone dobos csatlakozásával vált teljessé. Az indulás után négy hónappal már le is igazolta őket az Islands Records, a rá következő esztendőben pedig bemutatkozó albumuk is napvilágot látott. Első ízben 1993-ban intettek búcsút egymásnak, a kétezres évek elején egy rövid időre (2001-2003) ismét összeálltak, 2006 óta viszont elvileg folyamatosan léteznek. Más kérdés, hogy legutóbbi albumukat követően 18 évet kellett várni a mostani nagylemezre, ami mindössze az ötödik a sorban (ezek mellett két EP-t is piacra dobtak).
Közben persze a felállás is változott. Nasty az egyetlen, aki végig kitartott, S. S. két albumon nem játszott, azonban a mostani lemezre újra összejött az eredeti felállás, ami legalább akkora szenzáció, mint az, hogy csaknem két évtized után tavaly augusztusban új dalokkal álltak elő.
Arculatilag és zeneileg legtöbben a Lizzy Bordenhez és a W.A.S.P.-hoz hasonlították, hasonlítják őket. Előbbi abszolút helytálló: bár tupírozott haja ma már csak a frontembernek van, de a sminket a többiek sem felejtik el felrakni a bulik előtt. Ami viszont biztos más, az a zene – az említett bandákhoz és korábbi önmagukhoz képest is, hiszen nem glam és nem is thrash/groove metalt hallunk, sokkal inkább punk’n’roll-os lendülettel pörögnek a nóták. Hirtelen olyan csapatok jutottak eszembe róluk, mint a korai Warrior Soul vagy a finn Peer Günt. Vagyis nem hardcore-t hallunk, hanem hanem punkos ízű, rock and roll-tempójú metalt férfias, harapós, de azért dallamos énekkel és zsibbasztóan nyers, pengeéles gitárhangzással. Ideális mix.
Az első négy nóta már-már egyhangúságba hajlóan azonos iramban fut le. Alapvetően a lázadás dühe hatja át e szerzeményeket, ugyanakkor a hallgató arcára inkább mosolyt csalnak az olyan sorok egy 50 pluszos előadó szájából, mint hogy
„I’m a Teenage Refugee
Nothin’s makin’ sense to me
I’m a Teenage Refugee
I’m annoyed!!!”
Persze nem biztos, hogy Nasti, inkább a fiatalabb hallgatók azonosulnak ezekkel a gondolatokkal. Az első lassításra, a szerelmes érzelmek kiáradására a Ur Everything-ben kerül sor, és innentől aztán valamennyire a változatosság is nagyobb teret kap. A címadó szám például erőteljes, vaskos basszusfutamokkal nyit, és végig feszesen bólogató középtempóban halad. (Apró érdekesség, hogy a lemez és így e nóta címét is hol egybe, hol külön írják, ráadásul mind a kettőhöz készült borító is. Én – szemben a Metal Archives-szal – az együttes honlapján olvasható változathoz ragaszkodtam.)
Sötét, Black Sabbath-os mélységekből indul, és egy remek, variált riffel kapaszkodik ki azokból az Under the Gun, a feszesen szigorú Dead-et pedig szintis zizegés vezeti fel. Nastiék egyébként szinte minden nótában ék egyszerűségű, dallamos, tehát azonnal megjegyezhető refrénekkel operálnak. Kedvencem talán a Want It All, de a hallgató ugyanígy együtt harsogja a frontemberrel a Love Is Pain, a Ride (my bike) vagy a That’s Alright „vezérgondolatát”.
A sor végére még odapakolták a Motörhead Ace of Spades-ének feldolgozását, ami egy sóhajnyival gyengébb verzió, mint a Body Count-é volt az ugyancsak tavalyi Carnivore-on. Ezzel együtt számomra kellemes meglepetés Nastiék muzsikája. Innentől figyelemmel fogom követni munkásságukat, és a régi albumok valamelyikével is teszek egy próbát.
Leave a Reply