
A Dark Buddha Rising azon kevés zenekarok egyike, akiktől jó néven veszem, ha nem változnak sokat. Azt azért nehezen bocsátanám meg nekik, ha iksz évente ugyanazt az átcímkézett albumot jelentetnék meg – ilyenről persze szó sincs –, de amit zenéjükkel képviselnek, az van annyira szabad és ihletett, hogy nem érdemes túl sokat variálni rajta. Mondom ezt én, korai lemezeik felületes ismerője, aki fél távon kapcsolódott be történetükbe, eleinte csak, mint kíváncsi érdeklődő. Az érdeklődés aztán kitüntetett figyelemmé változott.
Nem tudnám pontosan meghatározni, mikortól érett be nálam a zenéjük – melyik lemezükkel alkották meg önmaguk legpontosabb definícióját (egyben az én definíciómat velük kapcsolatban) –, de a 2013-as Dakhmandal, vagy az azt megelőző Abyssolute Transfinite környékén már nagyon egyben volt minden. Nem mintha ezek előtt ne lett volna meg a saját hang és a saját koncepció, mégis, eljön az a pillanat, amikor minden élesebb fényt kap, amikor összeérnek az összetevők. Vagy én változtam közben, vagy a csillagok vonulása váltott más irányra, de az említetteket már többnek éreztem ellazult kísérletezéseknél, jó ötletekkel való játszadozásnál; kezdett kinyílni az a mandala formájú virág, amit mindig magam elé képzelek, ha lemezeik borítóit nézegetem.
Elsőre az tűnik fel rajtuk, hogy nem nagyon változik a kép, annak ellenére sem, hogy átgondolt – bár puritán egyszerűségű – tartalomba csomagolják hanghordozóikat, és hogy eddig féltucatnyi logót „használtak el”. Mágikus pecsétek, szabaddá vagy szolgává tévő olvashatatlan idézetek, Gurdjieff enneagram-ja és pentagramok mániákus ismétlődései fogadnak minden út elején – szektás hangulatú beavató jelek, veretes titkok feloldó-kulcsai. Az akár egysíkúnak is mondható vizuális körítés mögött egy irányba tartó, de több úton haladó alkotói mentalitás húzódik, valamint egy kizárólag erre a finn csapatra jellemző zenei struktúra, ami – a frontképekkel párhuzamosan – alig módosult a kezdetek óta. A felszín fodrozódik néha, de a lényeg változatlan. Egyik plakátjukon dark esoteric doom csapatként vannak jelölve – és maradjunk annyiban, hogy ennél jobb jelzőt úgysem fogunk találni rájuk.
Védikus szimbolikával átszőtt és okkultista visszhangokkal kevert, törzsiesen egyszerű, de modern ritmusokkal – valamint drone elemekkel is – bőven megbolondított, hipnotikus erejű zenéjükkel tulajdonképpen egyetlen hatalmas művön munkálkodnak. Ilyen értelemben minden kiadványuk lazán értelmezett koncepciólemeznek tekinthető, de ha egymás után állítjuk őket, kiderül, hogy a részekből összerakott egésznek a hátterében maga a Dark Buddha Rising a koncepció. Amit bemutatkozó albumukkal még 2007-ben elkezdtek, az épül tovább 2020-ban is – a Mathreyata-val.
Törekvéseik mozgatórugóit nehéz értelmezni anélkül, hogy a hullámokat elsimítva a mélybe ne pillantsunk – elvégre ők is ezt teszik. Ha az ő fejükkel gondolkodnék, azt mondanám, elvétettük az irányt, fordítva ülünk a lovon. Modern életünk hiábavaló kapkodása csak elleplezi kudarcainkból fakadó frusztrációinkat, azt az örök csalódottságot, hogy látszólag ideális körülmények között is képtelenek vagyunk az életünket úgy berendezni, hogy hosszabb távon is megbékéljünk benne saját szerepünkkel. Problémáink forrása elsősorban nézőpontunk téves értelmezésében rejlik. A létezés kusza szövevényét nem tudományos eredményeken és nem a felhalmozott empirikus tudás szűrőjén át – vagyis nem a józan ész mentén –, hanem a szimbolikán, a geometrián és a művészeteken át lehet igazán megérteni – legalábbis mint lehetséges megoldást, ezt helyezi előtérbe a rejtett dolgok még rejtettebb „tudománya”, az okkultizmus.
A DBR valami hasonló utat követ: magát a megfoghatatlant próbálja ismerős struktúrákba rendezni, szétválogatni benne a sötétet a világostól. Mivel a túlsó oldal ismeretlenje és a mi hétköznapjaink érintkezésénél húzódó hajszálvékony hártyát a műszerek nem érzékelik, és a tudományos teóriák is lepattannak róla – akár tagadni is lehet a létét –, a DBR a zenével próbálja felmérni annak helyzetét és kiterjedését, megpróbál kiragadni valamit odaátról, hírt adni mindarról, ami a szomszédban zajlik, és a leszűrt sejtelmeket inspirációs forrásként használva, kísérletet tesz rá, hogy létrehozzon egy olyan zenei struktúrát, amely közvetítő közegként működik az egymással alig keveredő két világ közt.
Az ilyenfajta ezo-megközelítésnek persze csak annyira van értelme – és kábé annyira fontos most számunkra –, amennyiben a belőle kipréselt muzsika érdekes tud lenni. Az elénk tárt eddigi életművükre visszatekintve nem gondolom, hogy a DBR-nek – mondjuk a Mathreyata kapcsán –, különösebben még magyaráznia kellene bizonyítványát.
Az alapvetően doom bázisú zenéjüket felépítő észjárás a valamikori pszichedelikus rockzenék szellemiségével rokon. A hetvenes éveknek ebben a közegében hétköznapinak számító, gyakran egész lemezoldalakat felölelő kompozíciók dalszerkesztési kötetlensége, a szabadság és kalandvágy, a megfelelni nem akarás, és persze az elszállás iránti elkötelezettség köszön vissza korongjaikról. Elvetnek minden hagyományos struktúrát, és improvizációs alapon áramoltatják a zenét – folyamatként tekintenek rá, racionálisan nem indokolható összefüggések megjelenítési lehetőségeként. Mivel a doom zenéből indulnak ki, és nagyrészt próbatermi ötletelések nyomán születnek a dalok, azok terjedelmes mérete egyrészt hagyománytiszteletként is felfogható, másrészt viszont az alkotási vágy belső törvényeinek eredőjeként is. A verze-bridge-refrén „kötelmeket” hírből sem ismerő, többnyire lassan, nagy távokat bejáró szerzeményeik mérföldes monolitokként sorakoznak egymás után, lemezekre szétosztott darabjaiként egy nagy kirakósnak, aminek nem ismerjük ugyan a végső kifutását, de annyi azért bizonyos, hogy a teljes kép mögött nem e világi erők rejtőznek.
A hangszerek mögül viszont öt elhivatott és nagyon is valóságos zenész szabadítja a világra a rituális energiákból építkező és azokat megmozgató albumokat. Néhány apró változástól eltekintve, megalakulásuk óta stabilnak mondható felállás játszotta fel a kiművelt barbarizmus és a legjobb értelemben vett kiszámíthatatlanság tavaly év végén megjelent legújabb remekét is. A hermetikus nyelven beszélő formációban három alapító tagot találunk: Petri Ramanen kezeli a basszusgitárt, Jukka Ramanen dobol, Vesa Ajomo gitározik és énekel. A 2013 óta tag Jussi Saarivuori billentyűs hangszereken játszik, a két évvel később csatlakozott Marko Neuman pedig énekével járul hozzá ahhoz, hogy a Laitila városához köthető kvintett – immáron hetedik – metafizikai alászállása valóban „bad trip” legyen.
A Dark Buddha Rising eddigi műveihez hasonlóan a Mathreyata is fura kettősséget képvisel. Bár erős pszichedelikus légkör veszi körül, a lila köd helyett ez is a sáros földben gázolva mutatja meg igazi erejét. Tisztánlátóként is profán, és mocsokban hemperegve is szent lelkületű tételek sorakoznak a negyvennégy percnyi játékidőt kitevő legújabb produkción: szám szerint négy, szögekkel átlyuggatott és a rozsdától szétporló, taszító-vonzó szerzemény.
A kihalás felé lépegető, sosemvolt fajok utolsó példányai közül nekem személyes kedvencem a másodikként elhaladó Nagathma, amely látszólagos egyszerűsége ellenére is jelentős súlyt képvisel. Nyolc és fél perces monoton menetelése annak ellenére hat frissnek és izgalmasnak, hogy második felére felfokozódó intenzitása kivételével alig változik benne valami – apróságok közbeiktatásával és doom-os kitartással, nyílegyenesen halad a beteljesülés felé, amit nevezhetünk extázisnak is. Ahogy a végéhez közeledik, akkorára dagad, hogy inkább félre is áll előle az ember, megpróbál feltűnés nélkül a falhoz lapulni, nehogy elsodorják az egyre fenyegetőbbé váló monstrum tömbszerű elemei.
Hasonló szigor és fegyelem jellemzi a nyitó Sunyaga-t is. Furán bukdácsoló dobütem lökdösi előre ezt a kezdetben lomha képződményt, ami a középtájon nyíló sötét álom-szakadékból végül olajban ázott főnixként olyan távolra tornázza magát, ahol már felcserélődnek a pólusok, és az iszonyat is megszépül. Ehhez egyébként klip is készült, nem is akármilyen. A kép és a hang harmonikus szintéziseként is felfogható, csaknem negyedórás videót az a sötét művészetek kedvelői előtt jól ismert Dehn Sora készítette, akinek borítói és artwork-jei mindig impozáns képet mutatnak – ahogy a DBR-nek összerakott kollázsa is. Tökéletes vizuális tartalom a zene hátteréhez.
Ezekhez képest az Uni instrumentális borulása kevésbé hat ólomsúlyúnak – a DBR itt egy másik oldalát mutatja meg. Ebben a magukhoz képest rövidke – hétperces – tételben picit távolabbról dörög csak a vihar. Közeledik már a vízözön, de még nem a mi udvarunk ázik.
A legnagyobb falat a végére maradt. A Mahathgata III tökéletes példázata mindannak, ami jó a DBR zenéjében. A sludge/doom mélyen dohogó motorja mozgat előre egy prizmaszerű, geometrikus organizmust, ami hajlamos formát és tónust váltani, a hangulati környezethez igazítani rejtő színét, hogy a végére ez is legfélelmetesebb alakját, ismételgetésekkel életre keltett domináns formáját ölthesse fel, ami eltűnése után is ott kísért a negyedórás darab lecsengő perceiben. Ahogy szerzeményeik nagy részében, ebben is van legalább egy lassan emelkedő szakasz, amely ívet húz a magasba, és aminek csúcspontján a Dark Buddha Rising két kézzel próbál kiráncigálni a testünkből. Ezek azok a pontok, ahol az ember ízelítőt kap zenéjük valódi erejéből, én pedig minden alkalommal, libabőrözve hagyom, hogy erőszakot tegyenek rajtam – újra meg újra –, mert jó érezni ezt az erőt.
Talán a fentiekből sejthető, hogy a Dark Buddha Rising a türelmesek zenéje. Nagy adagokról van szó, idő kell az emésztésükhöz, de én azt mondom: aki jó viszonyban van a doom-mal, vagyis inkább annak szélsőségesebb irányzataival, a DBR-nél keresve sem talál jobbat. Tőlük a Mathreyata-t mindenképpen érdemes számon tartani – én legalábbis sok tekintetben ezt tartom legérettebb művüknek. Jelentős változás nem történt az eddigiekhez képest, csak most még pontosabban és határozottabban fogalmazták meg mindazt, amiről lemezek sora óta beszélnek – mintha a Waste of Space Orchestra-val szerzett tapasztalatok kezdenének visszahatni rájuk. Mindenesetre, aki eddig nem volt képben velük kapcsolatban, annak itt a remek alkalom az ismerkedésre.
Leave a Reply