Az ugyebár közhelyszámba megy, hogy a könyveket nem szabad a borítójuk alapján megítélni. Míg az irodalom esetében helytálló ez a megállapítás, addig a zenével kapcsolatban már jóval árnyaltabb a helyzet. Most őszintén, kivel nem esett még meg, hogy csakis a látványos borító miatt hallgatott bele egy elé kerülő lemezbe? Azt persze nem állítom, hogy a zene minden ilyen esetben beváltja a hozzá fűzött reményeket, de azért egy tapasztalt rock/metal rajongó egy-egy jól sikerült grafika alapján általában már sejteni szokta, hogy miféle muzsikát is rejthet az adott album.
Mindezt csak azért hoztam szóba, mert a legújabb felfedezettemmel, a Blind Golem zenekarral talán sohasem találtunk volna egymásra, ha nem akadt volna meg a szemem bemutatkozó lemezük felettébb látványos borítóján. Csupán egyetlen pillantást kellett vetnem erre a kissé elborult fantáziavilágot megjelenítő képre, és már szinte hallottam is a fejemben a dús billentyűszőnyeggel megtámogatott, kissé progresszív, igényes hard rock muzsikát. Szerencsére nem kellett csalódnom a megérzésemben, mert a zenekar egyenesen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára repíti vissza a hallgatót, a korszak legnemesebb rockzenei hagyományait ápolva.
Erről a remek kis olasz csapatról dióhéjban annyit érdemes tudni, hogy tulajdonképpen két zenekar összeolvadásából jött létre: a blues alapú rockot játszó Bullfrogból, valamint a beszédes nevű Forever Heep-ből. Az utóbbi formáció tagjai ráadásul többször is abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy a szimpla Uriah Heep tribute csapat szerepkörből kibújva legnagyobb bálványuk, Ken Hensley kísérőzenekaraként léphettek a világot jelentő deszkákra. Ezek után már szinte adta magát az ötlet, hogy kellene egy saját dalokat tartalmazó nagylemez is. Hensley mester természetesen áldását adta a dologra, sőt, az egyik dalhoz ő maga is hozzájárult némi Hammond orgona varázslattal és slide gitározással. Szerintem már csak emiatt is érdemelne némi extra nyilvánosságot ez a lemez, hiszen az azóta sajnos eltávozott rocklegenda egyik utolsó stúdiófelvétele hallható itt.
És ha már a legendáknál tartunk, hadd kanyarodjak vissza egy kicsit a korábban már taglalt lemezborítóhoz! Némi utánajárással sikerült kiderítenem, hogy egy igazi veterán, Rodney Matthews illusztrátor munkája, aki már számtalan klasszikus rock bandával dolgozott pályája során. A Blind Golem tagjai tehát biztosra mentek, mert a rockzene legszebb éveit idéző muzsikájukhoz megfelelő körítés is dukál, márpedig ennél autentikusabb forráshoz nem is fordulhattak volna.
Most, hogy már egy kicsit jobban képben vagyunk a fiúk hátterét illetően, essen pár szó a zenéről is! Azt már első hallásra is könnyen meg lehet állapítani, hogy a Uriah Heep dalok játszásával eltöltött évek bizony nem múltak el nyomtalanul. A zenészeknek hallhatóan már a génjeikbe is beépült kedvenc csapatuk zenéje, olyannyira, hogy a közös koncertek során néha talán még maga Hensley úr is úgy érezte, hogy visszarepült a hetvenes évekbe, és újra anyazenekarában nyomkodja a billentyűket. Ezek után nyilván a ‘Heep nevét a legkézenfekvőbb felhozni zenei hatás gyanánt, de azért nem ennyire egyszerű a képlet; jóval sokszínűbb ez a lemez annál, hogy szimpla kópiának lehessen minősíteni.
A nyitó Devil in a Dream ízlésesen adagolt riffelése és Hammond orgonában gazdag hangzása például kapásból a nyolcvanas évek Deep Purple-jét juttatta eszembe. Ian Gillanék írtak ilyen keménykötésű, ringatózó ritmusú dalokat akkoriban. Andrea Vilardo énekes orgánuma szerencsére megkönnyíti az elvonatkoztatást, magas fekvésű hangja sajátos karaktert ad a dalnak. Mondjuk, énekhang terén a csapat többi tagja sem panaszkodhat, elég csak megfigyelni a refrénben hallható háttérkórusokat.
Egy ilyen remek kezdés után kissé felvontam a szemöldököm, amikor meghallottam a Sunbreaker nyitóriffjét, amit bizony a Motörhead Over the Top című dalából sikerült lízingelniük. Elsőre kissé stílus-idegennek tűnt számomra ez a megoldás, de a végeredmény a zenekart igazolja, mert egy kifejezetten erős, pozitív hangulatú dalt sikerült faragniuk a fent említett gitártémára alapozva. Talán még mindannyiunk kedvenc bibircsókos anyaszomorítóját is elismerő bólogatásra késztette volna.
A Scarlet Eyes a nyitó dal modorában folytatja a sort: ezt a nagyszerű tételt is húzós tempó, markáns billentyűjáték és remek énekdallamok jellemzik. A csapat tagjai alaposan eltanulták a dalszerzés fortélyait a régi nagyoktól, ennek egyik kiváló bizonyítéka a jelentőségteljesen vonuló, monumentális Bright Light, ami szerintem simán elférne egy jobban sikerült újkori Uriah Heep vagy Deep Purple lemezen. Ezzel a remekül sikerült epikus tétellel aztán egy időre el is búcsúzunk a keményebb kötésű daloktól, mert a lemez közepét a balladisztikus, elmélkedős hangulat uralja.
A The Day Is Gone című lírai darabot leginkább Ken Hensley slide gitárjátéka teszi emlékezetessé, de a The Ghost of Eveline vissza-visszatérő szintetizátordallama is garantáltan sokáig fogja kísérteni a hallgatót. Egyedül a Night of Broken Dreams nem nyerte el a tetszésemet, persze lehet, hogy bennem van a hiba, mert nem igazán kedvelem a zongorás balladákat. Azért nem kell aggódni, a műsor hátralévő része nem csap át mélabús merengésbe, a Pegasus például a maga kemény, riffelős alapozásával egyértelműen a lemez egyik legkeményebb darabja, persze azért innen sem spórolták ki a fülbemászó énekdallamokat. Az album egyik legerősebb gitártémáját felvonultató Star of the Darkest Night pedig egy újabb epikus darab, egészen egyedi hangulattal megáldva.
Nem is kérdés, hogy a Blind Golem zenészei a lehető legjobb döntést hozták meg azzal, hogy a tribute csapat létet levetkőzve belevágtak a saját dalok komponálásába. A hosszú évek tapasztalatát felhasználva egy igényesen kivitelezett, nagynevű pályatársakat is megszégyenítő minőségű lemezanyagot tettek le az asztalra. Akinek ez a fajta zenei világ a szívügye, és az unásig hallgatott kedvencei mellett szeretne már valami friss muzsikát is hallani, mindenképpen adjon egy esélyt ennek a szimpatikus csapatnak. Engem meggyőztek.
Leave a Reply