Angelus Apatrida: Angelus Apatrida (2021)

Úgy látszik, szerkesztőségünkben én kedvelem a leginkább a spanyol csapat zenéjét: bármennyire is tukmáltam kollégáimra, végül csak rám maradt ennek az ismertetőnek a megírása. 🙂 Én sem vagyok egy megveszekedett fanatikus: bár ezt megelőzően három albumukat is volt szerencsém megismerni, és 2018-as, Dürer Kert-beli koncertjükön is ott voltam, alapvetően nem gondolom átütőnek, amit csinálnak, de azért szereztek számomra néhány kellemes percet muzsikájukkal. A régi nagyokat (Héroes del Silencio, Barón Rojo stb.) leszámítva Hispánia első számú metal-exportcikkéről, nemzetközileg is jegyzett együtteséről van szó, akik saját bevallásuk szerint pályafutásuk legfontosabb nagylemezét készítették el ezzel a zenekar nevét viselő anyaggal, úgyhogy mindenképpen írnunk, írnom kellett az albumról.

Az előzményekről röviden annyit, hogy az ezredfordulón, Albacetében alakult formáció a thrash metal műfajában jeleskedik, eddig hat nagylemezük jelent meg (a mostani a hetedik), és a csapatot a kezdetek óta ugyanazok a négy muzsikus – Guillermo Izquierdo (ének/gitár), David G. Álvarez (gitár), José J. Izquierdo (basszusgitár) és Víctor Valera (dob) – alkotja.

Ami egyértelműen kijelenthető, hogy az ’Apatrida szintet lépett ezzel az alkotással. Minden eddiginél profibban, agresszívebben teszik oda magukat, ám amit nyertek a réven, azt elvesztették a vámon, és talán ez az egyetlen problémám az albummal: nem a korábban tőlük megszokott hangon szólalnak meg, sokkal inkább példaképeik köszönnek vissza a dalokból. Lecsupaszítva és egy kissé sarkítva: az AA idei nagylemezén a Testament muzsikáját halljuk Phil Anselmo énekével, időnként Slayer-es középtempókkal és sepulturás felhangokkal. Nem rossz mix, ám pont az a jó értelemben vett provinciális íz hiányzik belőle, ami az ezt megelőző albumokon csak rájuk jellemzővé tette a zenéjüket. Magával ragadta őket a thrash főárama, aminek ára az egyedi hang elvesztése.

Ők maguk így értékelik saját produkciójukat: „Az új lemez a betetőzése a mögöttünk álló, egyéves, folyamatos munkának. Igyekeztünk mindazokat a rossz érzéseket és hangulatokat, amiket 2020 folyamán, mindenekelőtt a globális koronavírus-járvány kapcsán megéltünk, pozitív hozzáállással valami jóvá átalakítani. Kétség kívül ez a legerősebb dalcsokor, amit valaha alkottunk, tele kreativitással és egy hihetetlen hangzással felvértezve. Egy barátságtalan időszak barátságtalan nótái ezek: a lehető legagresszívebb, legerőszakosabb dalok, egyenesen bele az arcodba.” Kiadója, a Century Media szerint pedig az Angelus Apatrida legújabb nagylemeze az a mindent porrá zúzó thrash album, amire a világnak jelenleg szüksége van.

Na de nézzük, mit is kapunk! Az Indoctrinate eleje minden alkalommal a Pantera Fuckin Hostile-ját juttatja eszembe, aztán hamar „Testament-nóta” lesz belőle – és ez utóbbi, mint főcsapás, szinte a lemez végéig megmarad. A dal közepén egy Slayer-es, középtempós kiállást hallunk, amit rendesen meg is variálnak – az egyik legjobb rész a lemezen, csak egy kicsit hosszú.

Egyébként abszolút rendben van az anyag: tömény thrash-t kapunk remek riffeléssel, míves szólókkal, kellően agresszív énekkel, kíméletlen száguldással, remek váltásokkal, blablabla, csak éppen – a már említett Indoctrinate-et és a We Stand Alone-t leszámítva – az egyéniséget, fogósságot hiányolom a dalokból. Vannak remek megoldások, például a Childhood’s End refrénje vagy az Into the Well végén hallható dallamos gitártéma, de ettől eltekintve a nóták nem mennek egy bizonyos izgalmi szint fölé (igaz, alá sem). Ellenpéldaként hoznám a Through the Glass-t, ami már-már zavaróan Testament-es.

Külön megemlíteném a We Stand Alone-t, mint a lemez első számú slágerét, amelyben egy Alex Skolnick-os szólót és egy minden addiginál dallamosabb, kissé Death Angel-es refrént hallunk, amiben az énekes és a kórus válaszolgat egymásnak.

„Egy súlyos groove-val és erővel felvértezett speed metal nóta, fogós, ugyanakkor kegyetlen is – jellemzik Izquierdo-ék saját dalukat. – Az egység üzenetét hordozza: hogy vigyázz a hozzád közel állókra, a családodra, a barátaidra, és állj ki értük. Az elkövetkező időszakban egyértelműen ez lesz koncertjeink himnusza, amit mindenki hangosan énekelhet, egyik öklével a levegőben, a másik kezében pedig egy pohár hideg sörrel.”

Az éppen ideális hosszúságú, alig több mint háromnegyed órás anyaghoz az a Havancsák Gyula készített művészi borítót, aki ma már a metal színtér egyik legkeresettebb grafikusának tekinthető.

Nálam lassan érik be a Hontalan Angyal legfrissebb alkotása – ha beérik egyáltalán. Kábé hét-nyolc hallgatáson vagyok túl, a pillanatnyi osztályzatot 4 és 4,5 pont közé lőném be, ám mivel ilyen opció nincs, legyen az utóbbi. Úgy sejtem, a Warbringer, a Legion of the Damned és hasonló, riff-centrikus és sebesség-orientált bandák rajongóinak be fog jönni az anyag. Mások viszont lehet, hogy hozzám hasonlóan hiányolni fogják az igazán ütős nótákat és a csapat önálló karakterét. Ezzel együtt jó kis anyag ez, talán az AA eddigi legjobbja.

A cikk szerzője: Coly 997 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*