Az elmúlt néhány évtizedben szemtanúi lehettünk néhány dicsőséges visszatérésnek a kemény zenék világában, ám az Accept diadalmenete még ezek között is egyedülállónak mondható. Amikor 2005-ben egy nosztalgiaturné erejéig újra összeállt a klasszikus felállás, sokan reménykedni kezdtek a zenekar tartós újraegyesülésében, ám ez a hiú ábránd gyorsan szertefoszlott, amikor Udo Dirkschneider bejelentette, hogy ex-csapata kedvéért esze ágában sincs feladni sikeres szólókarrierjét. Szerencsére a hangszeres szekció tanult a nyolcvanas évek hibáiból, így az új énekes keresésekor már figyelembe vették a legfőbb alapszabályt, miszerint reszelős hangú törpét csakis reszelős hangú törpével szabad helyettesíteni.
A nem éppen szálfa termetű, smirglis torkú Mark Tornillo az összes kritériumnak megfelelt, talán egyedül a pocakos, ronda germán sörivó imázst nem tudta hozni. Hát igen, lehet akármilyen jó énekes vagy szuggesztív előadó az ember, az antisztár külső tekintetében bizony Udo bátyánk a legnagyobb király. Mark és az Accept találkozását akár sorsszerűnek is tekinthetjük, hiszen egyrészt a zenekarnak sikerült megtalálnia a létező legalkalmasabb embert a feladatra, másrészt pedig Tornillo úr sok-sok év után végre elfoglalhatta az őt megillető helyet a metal panteonjában. Persze a dolog legnagyobb nyertesei a rajongók lettek, mert a csapat a 2010-es Blood of the Nations óta zsinórban adja ki a jobbnál-jobb lemezeket, amiket minőség szempontjából gond nélkül oda lehet tenni klasszikus anyagaik mellé.
A friss anyagra való várakozásba ezúttal némi plusz izgalmat csempészett az a tény, hogy komoly személyi változások történtek a csapat háza táján. Ezen a téren mindenképpen a legfontosabb esemény, hogy a gitáros/zenekarvezető Wolf Hoffmann és a hozzá évtizedeken át hűséges szárnysegéd, Peter Baltes basszusgitáros útjai elváltak egymástól. Ez a fordulat amellett, hogy lelki sebeket okozott az egyszeri rajongók számára, az új lemez irányvonalát is kérdésessé tette, hiszen köztudott, hogy Peter a masszív alapozás mellett a dalszerzésből is alaposan kivette a részét. Azonban kreatív energiákból valószínűleg így sem volt hiány a zenekar alkotóműhelyében, hiszen Philip Shouse személyében egy új gitárost is igazolt a banda. A Hoffmann vezette, német gyártmányú hadigépezet tehát immár ötvenszázaléknyi amerikai alkatrésszel száguld tovább, így már csak az volt a kérdés, hogy ez a tényező mennyire fogja befolyásolni a főnök harci stratégiáját.
A Zombie Apocalypse nyitó akkordjait hallva rögtön a fülünkbe ötlik, hogy Andy Sneap stúdióguru már megint csodát tett a keverőpult mögött. Ez a fémes, szikár gitárhangzás újfent ütősre sikerült, Sneap úr nagyon érzi, hogy mennyit érdemes modernizálni egy Accept-hez hasonló veterán banda megszólalásán ahhoz, hogy a huszonegyedik században is komolyan lehessen venni őket. Ahogy aztán belelendültek a fiúk a nótába, sokadszorra is megállapítottam, hogy mennyivel keményebb zenét játszik ma a zenekar, mint a nyolcvanas években. Egész konkrétan az jutott eszembe, hogy egyes thrash bandák szoktak előállni ilyen dalokkal, amikor egy kicsit fel akarják idézni klasszikus metal hatásaikat. Kiválóan indul tehát a lemez, egyedül a társadalomkritikusra vett szöveg okozott egy kisebb csalódást, szívesebben vettem volna egy jó kis zombi-horror sztorit, de ez legyen az én bajom. A gyilkos tempót diktáló címadó dalban aztán még rá is tesznek a sebességre néhány lapáttal, ráadásul itt egy olyan tekerős gitárszóló is befigyel, amelynek hallatán még a H-Team is megemelné a kalapját.
Akik az indítás hallatán esetleg attól tartanának, hogy a csapat szakított saját hagyományaival, és mostantól csakis szélsebes dalokat fogunk hallani tőlük, megnyugodhatnak, mert az influencereket és egyéb semmirekellő celebeket pellengérre állító Overnigt Sensastion képében megérkezik az első vérbeli, középtempós Accept-döngölde is. Persze azért ebben is akad egy kis csavar, mert ugyan a nóta valóban a klasszikus recept szerint készült, ám sokkal inkább idézi a kilencvenes évek lemezeit, semmint az aranykor slágereit. Nagy piros pontot érdemel a zenekar, mert úgy tud visszanyúlni a saját gyökereihez, hogy a végeredmény még véletlenül sem csap át könnyes nosztalgiázásba. Ez hatványozottan igaz a Sucks to Be You-ra, mert ez a dal már egyenesen a hányatott sorsú Death Row lemez súlyosabb, modernebb megközelítését idézi. Szívesen hallanék még több ilyet tőlük, mert szerintem baromira érzik ezt a vonalat.
Ahogy már említettem, manapság már jóval keményebben húzza a csapat a talpalávalót, mint egykoron, ám Wolf Hoffmann zeneszerzői tehetségét dicséri, hogy ennek ellenére a dalok szinte slágerek módjára, könnyedén rögzülnek a hallgatóban. Mindig akad egy markáns gitárdallam, egy dúdolható refrén, egy emlékezetes gitárszóló, amelyeknek köszönhetően egyetlen dalt sem akarok átlépni a lemez hallgatása közben. A No Ones Master például lehet akármilyen zúzós, a fülbemászó gitárharmóniák ezt is elképesztően fogóssá tudják tenni. Vagy ott van az egész lemez egyik legbivalyabb power metal csapása, a Symphony of Pain, ami egy olyan gitárszólóval lett megkoronázva, hogy attól szem nem marad szárazon. Ha szerinted a Metal Heart király volt annak idején, akkor ezt muszáj hallanod!
Peter Baltes hiányát személy szerint leginkább a lemez egyetlen lírai tételében, a The Best Is Yet to Come-ban érzem, ezt a korai balladákat idéző dalt már tényleg csak az ő hangja tehette volna még tökéletesebbé. Egyébként jól mutatja a lemez sokszínűségét, hogy Not My Problem címmel egy jó kis fémesített rock and roll zúzás is belefért a műsorba. Igaz, hogy helyenként az egészségesnél nagyobb mértékben emlékeztet a korai, vadóc AC/DC-re, de annyi baj legyen. Úgy érzem, muszáj említést tennem a lemezborítóról is, hiszen hazánk fia, Havancsák Gyula keze munkáját dicséri. Nem mondom, ez a „delejnyelvű fémkígyó” nem lett valami fantáziadús megoldás, viszont tagadhatatlan, hogy baromi jól néz ki.
Wolf Hoffmann egyedüli őstagként viszi tehát tovább az Accept örökségét, és a jelek szerint nincs az a tagcsere, ami megakadályozná abban, hogy győzelemre vezesse csapatát. A Too Mean to Die képében már az ötödik hibátlan albumot tette le az asztalra, és semmi okom nincs kételkedni abban, hogy a következő még ennél is jobb lesz. Ahogy az egyik új dal címe is mondja: a java még csak ezután jön!
Leave a Reply