Nem túlzás kijelenteni, hogy Paul Speckmann komoly tiszteletet vívott ki magának az undergroundban, a rajongók és a zenésztársak körében egyaránt. A régóta Csehországban élő muzsikus a ’80-as évek elején tűnt fel a chicagói metal színtéren. Pályafutását a White Crossban kezdte, amelyet a kultikus War Cry követett, azonban a köztudatba (ezt underground szinten kéretik érteni) a Masterrel és a Death Strike-kal robbant be. Ez utóbbi két zenekarral aktívan vett részt az amerikai extrém metal színtér kialakításában.
Az Abomination 1987-ben tulajdonképpen a Funeral Bitch romjain alakult meg. Paul Speckmann: „A csapatot Chaz Baker gitáros, Mike Paul basszusgitáros/énekes, illetve Aaron Nickeas dobos hívta életre. Párszor elmentem megnézni az eredeti felállást, és érdekelt a dobos. Felesleges mondanom, hogy késő este, a Funeral Bitch próbái után, 1987-ben csatlakozni akartam Aaronhoz ezekhez a késő esti randevúkhoz Mike Schaferrel, hogy elindítsuk saját csapatunkat. Aaron eldöntötte, hogy az Abomination név az övé, így hamarosan Abomination lettünk.”
Ez idő tájt a thrash uralta az undergroundot, Chicagóban is egyre több thrash banda bukkant fel (pl. Devastation, Terminal Death, Sindrome) és miután a Master ez idő tájt feloszlott, Paulnak jól jött a lehetőség, hogy részt vegyen a zenekarban. „Boldog voltam, hogy kaptam egy második lehetőséget az Abomination-nel.” Mind a ’88-as Demo 1-et, mind az azt követő Abomination demót (1989) a Speckmann-Nickeas-Schafer tagság jegyezte, a bemutatkozó lemezen viszont már Dean Chioles (R.I.P.) kezelte a gitárt. Történetük fontos szereplője a legendás Righteous Pigs énekese, Joe Caper, hiszen az ő közbenjárásával szerződtette a Nuclear Blast a csapatot.
Bemutatkozó, Abomination-re keresztelt lemezük 1990-ben látta meg a napvilágot. Az anyag éppúgy tartalmaz demós felvételeket, mint új keletű szerzeményeket, utóbbiakat értelemszerűen Dean csatlakozása után írták. A nyitó, majd’ 8 perces The Choice egyértelműen bizonyítja, hogy Paul eltávolodott a Master/Death Strike által fémjelzett, zsigerből támadó, egyszerű megközelítésű death metaltól, és a komplex megközelítésű thrash felségvizeire evezett. „Az volt az ötletünk, hogy új irányt valósítsunk meg az Abomination-nel, és úgy hiszem, ez sikerült is. Nyilvánvalóan crossover banda voltunk, sok különböző elemmel felvértezve.”
Ami a dalok játékidejét illeti, a többi tétel nem ennyire hosszú, felépítésüket tekintve azonban sokkal összetettebbek, mint a Master és a Death Strike nótái. Váltások, a D.R.I.-t idéző hc-hatások (Murder, Rape, Pillage and Burn, Redeem Deny) éppúgy akadnak, mint doom-os lassulások (Life and Death, Tunnel of Damnation), valamint Paul hangja is a hc-vonalat erősíti. Érdekesség gyanánt a Possession-be egy rövid részletet csempésztek az amerikai himnuszból. A korongnak egy szomorú apropója is van, mivel azt Paul édesapja, Donald Robert Speckmann emlékének ajánlották. „Apám és anyám a felvételek ezen periódusában vesztették el életüket.”
Nyers, a basszusgitárt az előtérbe helyező, csiszolatlan hangzással bír a produkció, amellyel Paul azonban nincs feltétlenül kibékülve. Ahogy mondta, „sosem a körömpolírozásról szóltunk. Vannak jó nóták a kiadványon, de a hangzás szar volt.” Eredetileg kilenc szám került fel az albumra, a Follower és az Impending Doom a második demóról származó bónuszdalok.
Még ugyanabban az évben, tehát 1990-ben egy, a Master-rel közös split jelent meg, majd a rá következő évben látott napvilágot a Tragedy Strikes, viszont a Master újraindulása miatt a The Final War EP csak 1999-ben került a boltok polcaira. Úgy vélem, érdemben nem alkotott maradandót a zenekar, nem fejtettek ki felbecsülhetetlen hatást a színtérre, ugyanakkor komoly csalódást sem okoztak. Nálam régi favorit ez az anyag.
Leave a Reply