Wino. Alias Scott Weinrich. Függetlenül attól, ki melyik metal irányzat feltétlen híve, illik ezt a „formát” ismernie. A doom metal Lemmy-je, a komplett underground színtér egyik legikonikusabb, legemblematikusabb alakja, tekintélyt és tiszteletet parancsoló életművel, pályafutással a háta mögött.
1976, azaz 16 éves kora óta van jelen a heavy metal világában. Karrierjét a Warhorse-ban kezdte, majd (el)ismertségét a The Obsesseddel (tulajdonképpen a Warhorse nevét változtatta The Obsessedre) alapozta meg. A csapat a Trouble-lal, a Pentagrammal és a St. Vitus-szal egyetemben az amerikai kontinens egyik legkorábbi képviselője a Black Sabbath alapú doom muzsikák terén, egyben úttörője is azoknak. Noha 1985-ben felkerültek a Metal Massacre VI. válogatásra (Concrete Cancer), lemezszerződéshez nem jutottak, így Wino pihenőre küldte a The Obsessedet és a St. Vitus frontembere lett. További bandáiról kizárólag csak dióhéjban: Shrinebuilder (elméletileg aktív a formáció), Lost Breed, Place Of Skulls, Premonition 13, Shine, Spirit Caravan, The Hidden Hand.
A szimplán a beceneve alatt futó együttest 2008-ban hívta életre Jean-Paul Gaster dobossal és Jon Blank basszusgitárossal. A kitűnő, 2009-es Punctuated Equilibrium volt első alkotásuk, amelynek megjelenése után nem sokkal Jon Blank elhunyt. Wino nem keresett új bőgőst, ő maga akasztotta a nyakába a négyhúros hangszert, így a 2010-es Adriftet duóban rögzítették és adták ki. Mindemellett más muzsikusokkal is összefogott, kollaborált különböző kiadványokon, például a német Cornelius „Conny” Ochs-szal, vagy a Neurosisból ismert Steve Von Till-lel, illetve Scott Kelly-vel. Ezeknek a produkcióknak közös nevezője, hogy akusztikus muzsikát tartalmaznak, komoly érzelmi töltettel átitatva. A Forever Gone-t megelőzően, Wino tavaly az olasz Paolo „Paul Chain” Catena-val (aki 1977-1984 között a Death SS tagja volt) szövetkezett (Bloodwing/Nibiru Dawn – április), míg a teljes korong június végén látott napvilágot.
A mostani lemezre maximálisan áll az akusztikus, pszichedelikus, stoner blues meghatározás, ennek megfelelően szomorkás hangulat szövi át az anyagot. Lecsupaszított, egyszerű témákkal operáló tételek kerültek fel a lemezre, például a Forever Gone, a Taken, vagy a The Song’s at the Bottom of the Bottle, ugyanakkor az embernek nincs az az indíttatása, hogy a kardjába dőljön. Véleményem szerint az album nem az életről való lemondást sugallja, inkább meditatív, filozofikus, elgondolkodásra késztet. Egy kisebb részlet erejéig bukkan csak fel az elektromos gitár (No Wrong), mindössze színező jellegű, ahogyan a Was, Is, Shall Be-ben hallható női hang is ugyanezt a szerepet tölti be.
Pozitívumként említem meg, hogy a dallamok, egyes témák emlékezetesek, könnyen megjegyezhetők, dúdolhatók, ahogy arra a címadó szerzemény, a Dead Yesterday, a Dark Ravine, vagy a Lavender and Sage (ebben bukkan fel még némi „súly”) is ékes példaként szolgálnak, míg a You’re so Fine egy vidám, felszabadult darabnak hat. A záró Isolation lóg ki az összképből, ez ugyanis egy – a többi nótához viszonyítva – lendületes, gyors, dobokkal kísért tétel.
Abszolút hangulatzene a Forever Gone, így ennek tudatában kell hozzá közelíteni. Wino lírai, érzelmes, melankolikus énjét hangsúlyozza, semmi köze a többi formációjához. Rá kell hangolódni, akkor fejti ki a hatását. Számomra a tavalyi év egyik legjobbja.
Leave a Reply