A ’80-as évek közepére a német metal színtér abszolút túltelítettséget mutatott. Az első hírmondók (Running Wild, Grave Digger, Backwater, Living Death stb.) felbukkanását követően rengeteg új aspiráns bontott vitorlát germán földön. Mindezt jól alátámasztják a Running Wild-főnök Rock’n’Rolf szavai, aki szerint „rengeteg olcsójános produkció van, rossz bandák, amelyek elárasztják a piacot. A rajongó, aki a szó legszorosabb értelmében a munkapad mellett spórolja össze a pénzét a lemezekre, eszméletlen sok rossz vásárlást hajt végre. Ezért lenne kívánatos, ha a sajtó jobban megírná a maga kritikáit. Részletesebb információt kellene adniuk az egyes anyagokról. Ebből a dömpingből jó, ha négy-öt zenekar fennmarad Németországban.”
Hamburg, Düsseldorf és a Ruhr-vidék vitte a prímet, majd Németország minden szegletéből özönleni kezdtek a csapatok. Die Krupps, Warlock, Stormwind, Deathrow, Assassin – mindegyikük Észak-Rajna Vesztfália székhelye, Düsseldorf büszkeségei. Ahogy a Warrant is. Az együttest 1983-ban a tízes éveik közepét taposó muzsikusok hozták létre, nevezetesen Lothar Wieners dobos, Thomas Klein gitáros és Jörg Juraschek basszusgitáros/énekes. Jörg Juraschek: „Iskolai zenekar és barátok voltunk. Mindannyian ugyanarról a környékről származunk. Kezdetben én is gitáros voltam, nem volt basszusgitárosunk. Akkoriban nem tudtuk, hogy egy zenekarnak basszusgitárosra is szüksége van. Amikor erre rájöttünk, valakinek be kellett töltenie ezt a posztot, és ez a valaki én voltam. Utána egy énekesre volt szükségünk. Korábban Thomasnak, Lotharnak, nekem és egy énekesnek volt egy előző zenekarunk, a Poison, és abból fejlődött ki a Warrant. De az énekessel nem jutottunk dűlőre, így én lettem a basszusgitáros/énekes.”
Azokban az időkben nem volt ritka, hogy a zenekarok egy évben két kiadványt is megjelentessenek, ami általában egy maxi (vagy EP) és egy nagylemez formájában öltött testet. Ezt a receptet követte a Warrant is, hiszen a First Strike-ot (1985. március) viharos gyorsasággal követte a The Enforcer (1985. május). A kettő között pedig a kiadó a Metal Attack Vol. 1 válogatást dobta piacra, amelyen a Warrant a Scavenger’s Daughter-rel szerepelt. Jörg Juraschek: „A Noise Records üzletileg nagyon aktív volt, ők csaptak le ránk a leggyorsabban. Meglehetősen fiatalok voltunk még, 17 évesek. Nem tudtuk, hová, meddig akarunk eljutni. Egyszerűen csak boldogok voltunk, amikor megkaptuk a szerződést a Noise-tól, ami akkoriban a legnagyobb lemezkiadó volt Európában a heavy metal szektorban. Karl Walterbach, a kiadó főnöke egyenesen Berlinből jött el hozzánk, elvitt bennünket egy belvárosi pizzériába, hízelgett nekünk egy kicsit, elmondta, milyen jól nézünk ki és hogy milyen jó dalaink vannak. Azonnal megkötöttük a lemezszerződést, ami számunkra kevésbé volt előnyös, ő viszont valószínűleg jól járt vele.”
Az EP-t 1985 januárjában, a berlini Caet stúdióban még trióban vették fel, és a fiúk mind a hangzás tökéletesítéséből, mind a borító kidolgozásából kivették a részüket. Az olyan dalok, mint a Satan, a Ready to Command vagy a Scavenger’s Daughter magukban hordozták a potenciált, egy tehetséges, sikerre éhes fiatal bandát mutattak. Mindazonáltal kiemelkedőnek nem feltétlenül nevezném az anyagot, a nagylemez viszont abszolút versenyképes volt akkori pályatársaival szemben, mi több, a német (európai) power/speed metal egyik legjobb, ugyanakkor véleményem szerint alulértékelt, kicsit elfeledett alkotása lett. Nem meglepő módon, a munkálatok ezúttal is a berlini Caet stúdióban zajlottak, immáron négyesben. Jörg Juraschek: „A First Strike kiadása után szinte azonnal egy csomó új ötlet jutott eszembe. Thomasnak is volt néhány ötlete, noha én voltam a fő dalszerző. Ilyetén módon minden meglehetősen gyorsan történt, a két kiadvány rövid időn belül követte egymást. A dalszerzés egyáltalán nem volt probléma, az ötletek csak úgy lövelltek ki belőlem.”
A The Enforcer-en új taggal, Oliver May másodgitárossal bővült a legénység. Noha már kész volt az anyag, amikor az új fiú belépett, ez a lépés mindenféleképpen jót tett a végeredménynek, hiszen a két gitárral vastagabban, keményebben szólaltak meg, több tér jutott a szólóknak, arról nem is beszélve, hogy a dalszerzést illetően is sokat fejlődtek. Jörg Juraschek: „A komponálás alatt jöttünk rá, hogy a hangzás, az ikergitáros szólók, valamint a vastagabb élő megszólalás miatt egy másodgitárosra is szükségünk van. Ezért feladtunk egy hirdetést. Oliver Düsseldorfban lakott, felvette velünk a kapcsolatot, íg aztán minden elég gyorsan történt. Akárcsak mi, ő is tanuló volt még, úgyhogy tökéletesen illett közénk. Rengeteget mókáztunk együtt.”
Ahogy az EP, úgy a lemez is dinamikus, változatos power/speed metalt tartalmaz, a csapatnak semmi szégyenkezni valója nem volt a produkciót illetően. Egy hangulatos intrót követően csapnak bele a The Rack-be, egy szélvész riffekre alapozott, tradicionális germán nótába. Már itt feltűnik, hogy a sound mennyit izmosodott, a Warrant ráadásul nem csak a sebességre helyezte a hangsúlyt, a váltások, a dallamok, a fogósság ugyanúgy az erősségeik közé tartoztak. Az Ordeal of Death, a Nuns Have No Fun, a Send Ya’ to Hell, a címadó szerzemény vagy a Torture in the Tower minden power/speed rajongó igényét kielégítő darabok.
Jörg Juraschek: „A hangzásunk határozottan durvább lett a másodgitáros Oliver May bevételével, a két gitárral valami teljesen mást voltunk képesek produkálni. Ha a kezdetektől tudod, hogy két gitárosod van, több lehetőséged nyílik a szólókra és ritmusozásra. Mindemellett Oliver nagyon jó gitáros volt, aki pazar szólókkal járult hozzá a végeredményhez.” A fogósság, megjegyezhetőség tekintetében Jörg elmondta: „Szeretem a megjegyezhető és fogós dalokat, nem számít, mennyi munkát öltek beléjük. Úgy gondolom, a meghallgatást követően a kórusnak és a harmóniának kell megragadnia a fejedben. Teljesen mindegy, hogy a Warrant-tal vagy más bandákkal játszottam vagy komponáltam számukra nótákat, ez mindig fontos volt számomra, és én szeretem ezt a fajta muzsikát. Az egyik első kedvencem a The Sweet volt, akik nagy hatással voltak rám. Ők indítottak el a heavy metal és a hard rock felé. Az ő dalaik rettentő fogósak: egyszerűen óriásiak az olyan dalaik, mint az Action, a Live for Today vagy a Fox on the Run. Ez a Warrant zenéjén is halhatod, még akkor is, ha speed metal volt.”
Az akkoriban dívó okkult, sátánista világ nem vonzotta a bandát, témáikat a sötét fantázia, a félelem világából merítették. Jörg Juraschek: „Akkoriban nagyon érdekeltek a nyomasztó, komor dolgok, a látomásaim egy kicsit borúsak voltak, ahogy a korszak hangulata is, hiszen még tartott a hidegháború. Volt egy különleges élményünk is Londonban. Thomas-szal együtt mentünk el az ottani várbörtönbe, a kínzóeszközök viaszmúzeumába. Innen vettem néhány nóta címét, amelyek csodálatosan passzoltak azokhoz az időkhöz. Ezek a dalok ma már nem tűnnek annyira agresszívnek, de akkoriban nagyon is annak és újítónak számítottak.”
Sajnos a lemez egyben egy ígéretes pályafutás végét is jelentette, miután kétévnyi aktivitás után a banda feloszlott. Jörg Juraschek e tekintetben nem a kiadót tette felelőssé. „Ezt a kérdést bonyolult megválaszolni, mert ez egy nagyon hosszú történet, és nem akarok belebonyolódni a részletekbe. A The Enforcer után játszottunk egy show-t a Destruction-nel közösen Belgiumban, már egy másik basszusgitárossal. Ekkoriban ugyanis csak énekelni akartam. Szerettünk volna eltávolodni ettől az agresszív, brutális hangzástól, ami teljes kudarccal végződött, mert a rajongók továbbra is olyannak akartak hallani bennünket, amilyennek a The Enforcer-rel vagy a First Strike-kal megismertek. Sajnos érték olyan hatások a bandát, amelyeknek teret engedtem, pedig nem kellett volna, és ez megpecsételte a sorsunkat. Ez tulajdonképpen már a The Enforcer-rel vagy röviddel utána elkezdődött. Hangot kellett volna adnom annak, amit a Warrant alapvetően képviselt, hogy ez a hangzás, a speed metal a maga dallamos és sötét hangzásával az, amit meg kell őriznünk. Nem tettem meg. Ez az, amiért elvesztettük a fonalat, és két-három évvel később a nevünket is megváltoztattuk.”
Holott korábban élvezték a kiadó támogatását: „A Noise a lehetőségeihez mérten segített bennünket, mi magunk nem járultunk hozzá annyira ahhoz, hogy a továbbiakban is igényeljük ezt a támogatást, főleg azért, mert nem volt megfelelő menedzsmentünk. Emiatt nem hibáztathatom őket azért, hogy nem kaptunk annyi publicitást, mint például a Helloween, akik nagyjából ugyanakkor indultak, mint mi, és akikkel játszottunk is együtt. Az a tény, hogy semmi nem jött össze, részben a mi hibánk, saját kezdeményezőképességet is fel kellett volna mutatnunk, amit nem akartunk vagy tudtunk megtenni. Nagyon fiatalok voltunk, fiatalabbak, mint a Helloween-es srácok és egy vagy két év abban az életkorban nagy különbségnek számít. A Noise Records akkoriban a legnagyobb lemezkiadó volt, sok sajtóvisszhangot kaptunk és azok többnyire pozitívak voltak. A többi már rajtunk múlt. Valószínűleg sokkal korábban el kellett volna kezdeni turnézni, koncertezni. Még iskolába jártunk, csak a tanórák után jöttünk össze, ami egy kicsit bonyolulttá tette a dolgot, és senki nem akadt, aki rugdosta volna a seggünket. Az anyag, amit írtunk, nagyon jó volt, a rajongók úgy vélték, hogy remek lemez, a kritikusok részéről is jó fogadtatásban részesült, de többet kellett volna koncerteznünk.”
A jelenükről dióhéjban annyit, hogy 1999-ben döntöttek az újjáalakulás mellett (az őstagságot ma már csak Jörg Juraschek képviseli, Oliver May 2011-ig szerepelt a bandában). 2014-ben jelentkeztek a Metal Bridge-dzsel, és ha minden igaz, idén új lemez várható tőlük. Nem ők voltak egykoron a legnépszerűbb csapat, azonban ennek a két anyagnak a kultikus voltához nem fér kétség, azok mindenképpen a power/speed stílus legjobbjai.
Leave a Reply