Vomitory: Redemption (1999)

Már néhány régebbi cikkemben is megemlítettem, hogy az 1999-es év mennyire termékeny és erős volt a death metal kalendáriumban, úgyhogy most eltekintenék attól, hogy felsoroljam azon csemegéket, amelyek abban az esztendőben bújtak elő a vén halál bűzös műhelyéből. A Vomitory-val való megismerkedésem 1999 végére tehető, amikor is egy fővárosi anyagbeszerzési kirándulás alkalmával betértünk a Headbanger szaküzletbe. Az eladó srác éppen akkor mesélte nagy lelkesedéssel néhány bent ácsorgó lóhajú harcosnak, hogy megjött az új Vomitory. Be is tette a lejátszóba, és rögtön leesett az arcszerkezetünk. Olyan brutális mészárlás zaja lengte be a kis üzletet, hogy mindenkinek úgy ráült a vigyor a képére, hogy acetonnal sem lehetett volna lemosni!

A Redemption a Vomitory második albuma. Az első is egy szakszerűen elvégzett vérontás, de ez jócskán túlszárnyalja. A svéd banda nem teketóriázik, mindennemű figyelmeztetés vagy intró nélkül rögtön rátámadnak a hallgatóra. A 33 percnél csak egy torokmetszésnyi idővel hosszabb anyag kíméletlenül legyilkol mindenkit, aki csak az útjába kerül. Na, de csak vegyük szépen sorjában, ahogy Rocco Siffredi mondta a Szoptikusi képzés testi hímtagozaton című filmben!

1. The Voyage: Egy blastbeat darálással indítanak, majd csökken a sebesség, de a tempó így is gyors. Néha-néha lelassul a nóta, de még úgy is lazán csontpépet csinál a koponyádból. A két gitár úgy köpködi magából a riff-húscafatokat, mint valami üzemi daráló. A végén pedig egy folyamatosan lassuló aljaskodással lepnek meg bennünket. Így kell indítani egy death metal albumot.

2. Forty Seconds Bloodbath: A címben minden benne van. Gyors vágtával kezdenek, ami egy eszeveszett blastbeat-be torkollik. A dal közepén egy iszonyatos erejű döngölés és egy remek szóló. Persze azért a végére megint belehúznak, de csak azért, hogy a pengetőkkel lekaparják a húrokra tapadt vért.

3. Forever in Gloom: háromperces kaszabolás, amely metéltet csinál abból a húsból, amelyet a gitárokból áradó pengeéles riffek lenyestek a hallgató csontjairól. Egy rövidke szóló középtájt, majd gyilkolás tovább.

4. Heaps of Blood: A lemez leghosszabb szerzeménye, amelyben a svéd fiatalok elénk tálalják a jó death metal minden finomságát. Van itt minden, ami a fülnek élvezet: menetelős reszelés, egy rövid, de tuti szóló és a végén pedig egy jó kis bevadulás, amitől a death metal fanok garantáltan elélveznek. Változatos, de mégis olyan erős gyilkolási ösztön van benne, amilyen még a leghírhedtebb sorozatgyilkosokban sem volt. Az ember tényleg gondolkodóba esik, hogy honnan a francból volt ennyi felgyülemlett düh ezekben a fiatal srácokban?

5. Embraced by Pain: Egy morbid gitártémával kezdenek, amelyet akár az Autopsy boncterméből is csórhattak volna. Aztán betolakodik egy bélmozgást serkentő riff és a jó öreg tuka-tuka. A nóta közepén pár másodpercig csak dob és basszus (IMÁDOM!), majd egy olyan duplázós sorozattal kísért tetemhengerelés, hogy még a falak is remegnek. A dal végére ismét előbújik a beteg téma, amivel indítottak.

6. Redemption: A címadó tétel közepes sebességgel veszi kezdetét a pusztításnak, majd még lejjebb vesznek a tempóból, de mire lenyugodna a pulzusod, hirtelen belecsapnak a csontos tálba és átgázolnak rajtad, mint egy zombihadsereg a makkoshotykai falunapon.

7. Ashes of Mourning of Life: Ez egy feldolgozás! A rövid életű, kultikus svéd csapat, a God Macabre egyetlen megjelent albumán (The Winterlong…) szereplő nóta jó kis old school cucc. Halálos csűrdöngölés, amit a Vomitory kiválóan tolmácsol.

8. Partly Dead: A záró csapás úgy indul, ahogy a nyitó szerzemény. Semmi tökölés, rögtön bele a közepébe, brutálisan és kegyetlenül. A két gitár remek riffek segítségével rugdossa le a hallgató holttestét a ravatalról, hogy utána egy tuka-tuka témával beletapossa a földbe. Kapunk még a végére némi blastbeat-gyalázkodást meg egy elmebajos szólót, aztán ismét jön a tuka-tuka, amely vigyorogva nyújtja át élettelen testünket az örök rothadásnak. Ámen!

Az első anyaguk (Raped in Their Own Blood) és a Redemption voltak a Vomitory azon lemezei, amelyeket ötös felállásban rögzítettek. A tagok névsora: Urban Gustafsson – gitár, Ulf Dalegren – gitár, Erik Rundqvist – basszusgitár, Tobias Gustafsson – dobok és Jussi Linna – vokál. Az album borítója bár halálos, de nekem nem jön be annyira. Úgy vélem, hogy meg lehetett volna profibban is csinálni, de hát ízlések és pofonok… Viszont a hangzás tökéletes: bivalymód dübörög a cucc és Jussi hangját is kurvára bírom, kár, hogy az album megjelenése után kikerült a formációból. Azóta sem bukkant fel a krapek, még más csapatban sem.

A Vomitory ma is aktív, bár volt egy néhány éves szünet. Minden lemezük tökéletes alkotás. Egyébként az ezt követő, harmadik albumuk (Revelation Nausea) az idén tavasszal lesz 20 éves, úgyhogy elképzelhető, hogy majd arról is megemlékezem, bár szívesen olvasnám róla valamelyik kollégám eszmefuttatását. HEHEHE!! A Vomitory az egyik legmegbízhatóbb együttes, ha az erőszakos és vehemens kizsigerelés a feladat. A Redemption pedig örök kedvenc, amit gyakran előveszek, ha át szeretnék élni egy szónikus vérfürdőt. Török János (ex-Oral Climax fanzine) kollégám mesélte, hogy nála akkor is ez az album pörgött, amikor az egyik gyermeke megfogant, úgyhogy én ezt is a lemez pozitívumai közé sorolom! HEHEHE!!

A cikk szerzője: Size 24 további cikk
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*