Uriah Heep: Salisbury (1971)

A 70-es évek kemény rockzenéjének meghatározó szereplője volt a Nagy Angliai Négyesfogat, azaz a Deep Purple, a Black Sabbath, a Led Zeppelin és a Uriah Heep. Nagyjából egyszerre indultak – Blackmore-ék és Plant-ék 1968-ban, a másik két zenekar egy évvel később –, ugyanakkor zenei világuk jól elkülöníthető volt egymástól. A súlyosabb vonalat és sötét atmoszférát Iommi-ék képviselték, a Mély Bíbor kvintett hangzása a gitár és az orgona rivalizálására épült, az időnként akusztikus, szellősebb megszólalás a Zep-re volt jellemző, míg a magát Charles Dickens Copperfield Dávid című regényének egyik szereplőjéről elnevező londoni együttes hangzását elsősorban a billentyűs hangszerek és a nagyívű énektémák határozták meg.

Közülük két csapat – a Deep Purple és a Uriah Heep – ma is létezik, bár fényük nyilván nem csillog úgy, mint 45-50 évvel ezelőtt, és természetesen tagságuk is változott az idők folyamán. Az utóbbi formációban ma már egyedül a gitáros Mick Box képviseli a folytonosságot, köti össze a kezdeteket a jelennel. A bandában összesen hat énekes fordult meg, és bár a leghosszabb időt a jelenlegi torok, Bernie Shaw töltötte a mikrofon mögött, a kezdeti (a legnagyobb) sikerek David Byron nevéhez köthetők, aki a Heep (1970-76 között született) első kilenc stúdióalbumán hallatta hangját. Jómagam – az 1982-es Abominog-ot leszámítva – a zenekarnak elsősorban ezt a korszakát ismerem és szeretem. Az 1973-as koncertlemezzel (Uriah Heep Live) találkoztam először, máig ez a kedvenc anyagom tőlük, és az első stúdióalbum, amit megszereztem, a jelen cikk tárgyát képező, rádióból felvett Salisbury volt.

Azt gondolom, a csapat pályafutásának csúcsát az 1971 novembere és 1972 decembere között megjelent három anyag, a Look at Yourself, a Demons and Wizards és a The Magician’s Birthday jelenti, ugyanakkor az 1970-es debüt …Very ‘Eavy …Very ‘Umble-n is ott találjuk a Gypsy-t, a másodikként napvilágot látott Salisbury-n pedig a Heep talán legismertebb dalát, a Lady in Black-et. A ’71. március 8-án (más források szerint viszont már januárban vagy februárban) napvilágot látott anyag legfőbb különlegessége azonban nem ez, hanem a több mint 16 perces címadó szerzemény, amelyet Box-ék egy 24 fős nagyzenekarral közösen adnak elő.

Plusz éppen ekkortájt történt, hogy a zenekaron belüli erőviszonyok is megváltoztak: míg a bemutatkozó nagylemez dalainak többségét Box és Byron jegyezte, a Salisbury-től kezdődően a billentyűs, Ken Hensley is fő dalszerzővé lépett elő, mi több, két nótát (a Lady in Black-et és High Priestess-t) is a billentyűmágus énekelt. S hogy a ritmusszekcióról se feledkezzünk meg, akárcsak az előző és az ezután következő albumon, itt is Paul Newton játszik basszusgitáron, a dobos Keith Baker viszont egyedül ezen a Heep-albumon jutott főszerephez: a …Very ‘Eavy-n ugyanis csak egy számban hallható, a Salisbury felvételeit követően pedig távozott a csapatból.

A Bird of Prey-jel indul a lemez: Byron falzettes magasai nem napjaink metalrajongóinak fülébe valók (lehet, nem véletlen, hogy az album amerikai kiadásán nem ez, hanem a High Priestess a nyitónóta), Box és Hensley viszont kellően masszív alapot rak az ének alá. Szuper a váltás az utolsó harmad elején: orgonahang vezeti fel, majd Box finom szólórésze után, a döngölős befejezés alatt David mókás „u-á”-it élvezhetjük.

A lírai The Park sokáig a kedvenc dalom volt a lemezről. Hensley orgonahangjaival, finom „szitálással”, csengettyűszóval és akusztikus gitárral indul. Byron végig olyan magasan énekel, hogy szólama egy nőnek is ugyanilyen jól feküdne. Vokálkíséret jár hozzá, basszussal felvezetett, jazz-es orgona- és gitárfutamok váltják, miközben a háttérben végig egy park neszeit, madárcsiripelést és beszélgetés hangjait halljuk.

A Uriah Heep 1971 elején (balról jobbra): Ken Hensley, David Byron, Paul Newton, Mick Box és Keith Baker

Markáns torzított gitár szólal meg a Time to Live elején, és a szólóban is ugyanezek a hangok köszönnek vissza. A korong legnagyobb slágere kétség kívül a Lady in Black, amiről máshol azt írják, olyan, mint egy népdal; ha nem is értek teljesen egyet, tény, hogy olyan nóta, amely kitűnő alapanyag az egy szál gitár kíséretében tábortűz melletti közös énekléshez. Ááá-zós refrénpótléka elsőre ragad a fülben, és onnantól nem ereszt. Hensley-ék ki is használják a helyzetet és jó hosszan eljátszanak vele…

A lemez B oldalát mindössze két nóta tölti ki. A High Priestess-ben továbbra is a billentyűs marad a mikrofonnál: hangszíne bizonyos magasságokban erősen hasonlít Byron-éhoz, ugyanakkor megkockáztatom, orgánuma kellemesebb, mint a frontemberé, David torka viszont karakteresebb és nagyobb hangterjedelemmel bír (fájdalom, hogy mindkettőjükről már csak múlt időben beszélhetünk).

A címadó nóta progresszivitásával annak idején nem igazán tudtam mit kezdeni. Kuriózum volt, kakukktojás, behemót betolakodó a kemény rock birodalmában. Időrabló, olyan értelemben, hogy négy másik, normál hosszúságú szerzeménytől vette el a helyet a korongon. Vonós hangszerek, fém- és fafúvósok szólalnak meg benne, ami persze nem volt előzmény nélküli a műfaj történetében, hiszen a Deep Purple már 1969 decemberében előállt a maga hasonló kísérletével, amikor is a brit Királyi Filharmonikusokkal rögzítette John Lord versenyművét, a Concerto for Group and Orchestra-t. Ami talán a legfőbb különbség a két alkotás között, hogy míg a Concerto-ban a rock- és a szimfonikus zenekar egyenrangú partnerek, addig a Salisbury-ben utóbbi társaság inkább kíséri Hensley-éket, színesít, hangulati aláfestést ad muzsikájuknak. Másrészt, míg a korábbi produkcióban Ian Gillan-nek nem sok szerep jut, a Uriah Heep nagylélegzetű alkotásában az ének is hangsúlyos szerepet játszik.

Mai füllel, a Salisbury szépen felépített, élvezetes darab, számtalan váltással, vissza-visszatérő témákkal, izgalmas zenei megoldásokkal. Sokszínű, mégis minden egy irányba tart rajta. Nálam a lemez dalai között legrosszabb esetben is dobogós, kis túlzással akár a kedvencemnek is mondhatnám…

Az album eredeti borítóján egy brit Chieftain harckocsit látunk, ami úgy kapcsolódhat a lemez címéhez, hogy az angliai Wiltshire megyében található Salisbury-síkság katonai gyakorlóterepként működött/működik. Az amerikai Mercury Records által gondozott tengerentúli kiadás frontján viszont éppen egy emberi torzó tépi le magáról a bőrét. Az anyag utóbbi verzióján némileg megbuherálták a számsorrendet: ahogy korábban írtam, a lemez a High Priestess-szel indul, a Bird of Prey ment a kukába, a Salisbury elé pedig egy Simon the Bullet Freak című Hensley-szerzeményt illesztettek be, amit én egészen mostanáig nem ismertem. Nem mulasztottam sokat, ugyanis eléggé töltelék-íze van.

Mick Box-ék útja ezt követően jó pár lemezen keresztül felfelé ívelt: bár valamivel kommerszebb, mint elődei, nekem még a ’73-as Sweet Freedom is bejön, utána viszont már halványabb produkciókat tettek le az asztalra. A Salisbury viszont egyértelműen a csapat pályafutásának egyik fényesen ragyogó kilométerköve.

A cikk szerzője: Coly 998 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*