Gitárhősök: a heavy metal szótárába valamikor a 80-as évek közepén, második felében került be ez a kifejezés. Olyan muzsikusokat értettünk alatta, akik a saját nevükön, a hathúros (vagy héthúros) hangszert előtérbe helyezve játszottak technikás, neoklasszikus vagy éppen „űrkorszak-beli”, túlnyomórészt instrumentális muzsikát, a gitár hangjain keresztül tolmácsolva érzelmeiket, gondolataikat. Nem mintha korábban nem létezett volna egy Jimi Hendrix, egy Ritchie Blackmore vagy egy Jimmy Page, a metal-gitárhősök kora azonban Yngwie J. Malmsteen színre lépésével kezdődött, Steve Vai-jal, Joe Satriani-val és Tony MacAlpine-nal folytatódott, majd jöttek a többiek: Vinnie Moore, Paul Gilbert, Marty Friedman, Jason Becker és Joey Tafolla.
Jelen cikkem főhőse az 1960-as születésű, színes bőrű, klasszikus zenei képzettségű virtuóz, MacAlpine, aki „természetesen” egyformán jól játszott szóló- és basszusgitáron, valamint zongorán is. A most januárban már 35 éves Edge of Insanity a muzsikus bemutatkozó anyaga, amelyet Billy Sheehan basszusgitárossal (Talas, Mr. Big, The Winery Dogs, Sons of Apollo stb.) és Steve Smith dobossal (sok más mellett Journey, Y&T, Richie Kotzen, Neal Schon) rögzített a kaliforniai Prairie Sun stúdióban.
Vai-jal és Satriani-val ellentétben, MacAlpine kezdetben a Malmsteen által taposott, neoklasszikus ösvényen indult el, zenéjét jazz- és fusion-elemekkel is gazdagítva. Debütalbuma igazi csemege az instrumentális muzsikák szerelmesei számára, hiszen a merengéstől a száguldásig sokszínű élményben lehet részünk. Másoknak talán sok a jóból a bő 41 perces anyag bármiféle énekhang nélkül; annak idején, amikor átvettem magamnak, én is lehagytam róla néhány nótát, többek között a zongorás Chopin-prelűdöt és egy gitárszólót megörökítő koncertfelvételt (Quarter to Midnight). Tony dicséretére legyen mondva, hogy nem nyújtja el a dalokat, azok átlagos hossza négy perc körül mozog.
A nyitó Wheel of Fortune akár Malmsteen-szerzemény is lehetne: lendületes nóta, MacAlpine ujjai fel-le futkároznak a húrokon. Tízpontos dal, akárcsak a következő (The Stranger), amelynek alapja inkább Satriani-s, de aztán a gyors részeknél megint a neoklasszikus iskola köszön be. Egy rövid szinti-szólót is kapunk, a basszus pedig végig szépen motoz a háttérben.
Eddig tökéletes, bár lendületében, hangulatában egy kicsit hasonló a két szám, jól jön hát változatosságként a már említett szóló (Quarter to Midnight). Igaz, egy kicsit öncélú így magában, és a hullámzó koncertzaj is hamis alatta, a közönség – emlékeim szerint – ilyenkor inkább csendben szokott lenni és fülel. 🙂
Az Agrionia már nyugisabb, középtempós darab: szintén a Malmsteen-féle világot idézi, Sheenan pedig minden eddiginél intenzívebb bőgőattakkal sorozza meg a gyomrunkat. Az Empire in the Sky – a hozzá tartozó intróval együtt is – egy kicsit szellősebb, langyosabb tétel. Nem rossz, csak nem olyan ellenállhatatlan, mint a lemez első nyolc perce. A The Taker egy újabb lendületes szerzemény, viszont az előtte elhangzó The Witch and the Priest után egy kicsit sok. A kettő közül – a határozottabb dallamvezetés, a csembaló- és basszusbetét miatt – nekem ez utóbbi (a The Taker) jön be jobban.
A menetelős címadó nótában klasszikus motívumok jelennek meg, a The Raven ismét száguld, izgalmas-szépséges magasságokat érint, a No Place in Time pedig nyugis levezetés lenne a végére, ha nem pörögne fel időnként itt is a gitár. A japán kiadásra szokás szerint egy bónusznóta is felkerült: a Birds of Prey (Billy’s Boogie) talán a lemez leggyorsabb tételeinél is mélyebb sebességmámorban úszó szerzemény, a basszusszólóban szokatlan, viccesen mély hangokkal.
A lemez fogadtatása annak idején meglehetősen vegyes volt. A Kerrang! újságírója szerint Tony technikailag fenomenális teljesítményt nyújt, játékából azonban hiányzik a tűz és a rock and roll-életérzés. Egy kanadai kollégája ugyanakkor hozzátette, a lemez hangulata meghitt és sokszínű.
Nem sokkal az album megjelenését követően a gitáros Tommy Aldridge dobossal, Rob Rock énekessel és Rudi Sarzo basszusgitárossal összefogva létrehozta a M.A.R.S. nevű szupergrupot, amelynek egyetlen lemeze, a Project: Driver szintén 86-ban látott napvilágot. (Gitár)hősünk ezt követően visszatért szólóprojektjéhez, az azóta eltelt bő három évtizedben pedig a legkülönbözőbb formációk tagjaként számos remek albummal és produkcióval örvendeztette meg a stílus rajongóit. 2015-ben vastagbélrákot diagnosztizáltak nála, amiből jelen állás szerint sikerült kigyógyulnia. Az Edge of Insanity egy nagyszerű pályafutás kezdete volt, amelynek, úgy tűnik, messze nincs még vége.
Leave a Reply