Sodom: Genesis XIX (2020)

Akiknek a véleményét eddig hallottam vagy olvastam, azok szinte mind csalódásként élték meg a Sodom új nagylemezét. Én nem, aminek roppant prózai oka van: alapvetően nem tartozom a csapat rajongói közé. Az Agent Orange és a Better Off Dead albumokat szeretem, egyébként nem követem a banda pályafutását. Felületesen, infó-szinten persze igen, de az anyagaikat a fent említett két korong kivételével nem hallgatom. Így aztán – finoman szólva – nem én vagyok a legkompetensebb személy, aki szélesebb perspektívába helyezheti az együttes legújabb alkotását.

Ugyanakkor azt figyeltem meg magamon, hogy bár soha nem állt hozzám közel a thrash német (él)vonala (az amerikait jóval dallamosabbnak és technikásabbnak tartom), az utóbbi években érdeklődéssel vegyes nyitottsággal állok a Kreator, a Destruction és a Sodom anyagaihoz, olyannyira, hogy tetszenek is ezek a lemezek, és éppen nekik köszönhetően kerül közelebb hozzám Milléék, Schmier-ék és Angelripperék munkássága.

És mivel semmi különöset nem vártam a germán szodomiták tavalyi albumától, tulajdonképpen kellemes meglepetésként értek az azon hallható fogósabb, emlékezetesebb témák. Az anyag előzményeiről röviden annyit, hogy Tom bátyó 2018 elején megvált zenésztársaitól, a 22 éve vele muzsikáló Bernd „Bernemann” Kost gitárostól és a csapatban nyolc évet lehúzó Markus „Makka” Freiwald dobostól – akik nem sokáig búslakodtak, összehozták a Bonded-et, amely bandával tavaly egy remek lemezt (Rest in Violence) tettek le az asztalra. A Sodom néhány hónappal később már egy teljesen megújult, négyfősre bővül felállással lépett színpadra: visszatért az együttesbe Frank “Blackfire” Gosdzik szólógitáros (aki a 80-as évek második felében a gelsenkircheni trió Persecution Mania és Agent Orange lemezein játszott), új emberként pedig Yorck Segatz másodgitárost és Stefan “Husky” Hüskens dobost köszönthettük.

Ezt a kvartettet láttuk-hallottuk mi is Budapesten, az MTV Headbangers Ball European Tour keretében, ahol a Suicidal Angels, a Death Angel és az Exodus társaságában léptek fel. Ez a négyes rögzítette a 2018-as Partisan és az egy évvel későbbi Chosen by the Grace of God, illetve Out of the Frontline Trench EP-ket. Egy évvel ezelőtt aztán Husky távozott, a helyét Toni Merkel foglalta el, és ez az új line up készítette el a Sodom tizenhatodik stúdióalbumát, illetve az azt felvezető A Handful of Bullets EP-t.

Ahogy azt egy korábbi cikkemben írtam, az új Sodom-lemezen elsősorban a középtempók fogtak meg (ahogy anno az Agent Orange-en is). Szerencsére van belőlük jócskán, ám ami még nagyobb szerencse, hogy ezeket egészséges arányban elegyítik az ultragyors részekkel. Az instrumentális egyperces Blind Superstition például nem egy nagy durranás, viszont intróként jól megágyaz a szélvészként száguldó Sodom & Gomorrah-nak. Utóbbi „refrénje” tulajdonképpen nem is refrén, mégis szinte azonnal megmarad az ember fülében. Kifejezetten tetszik a dal közepén hallható őrlés, ahol a basszus is előrébb lép egy sorral.

Vitába szállok kiváló kollégámmal, Buga B-vel: a hangzás szerintem nem borzalmas, bár nyilván szólhatna tisztábban is, mindenekelőtt a dob, és hát Blackfire gitárja sem hasít úgy, ahogy egy jó keverés mellett hasíthatna.

Az alapvetően egyszerű struktúrájú nótákban időnként remek témák bukkannak fel: ilyen az Euthanasia központi gitár-dallammenete, a Dehumanized eleje és szaggatott riffje vagy éppen az Occult Perpetratorban a középtempós „lépegetés” a húrokon. Az olyan hosszabb, hét perc körüli számokban, mint a címadó, a The Harpooner vagy a Waldo & Pigpen, nyílik lehetőség arra, hogy több különböző tempót pakoljanak egymás mögé; ahol ez nem történik meg, ott egy kissé egyhangúvá válik a mértéktelen száguldás.

A címadó nóta ugyanolyan kínzó lassúsággal, fájdalmasan nyígó gitárhangokkal kezdődik, mint a Slayer Raining Blood-ja (annak átvezetése), és már itt gyanút foghatnánk, ugyanis innentől több momentum is Tom Arayáék zenei világát idézi. A Nicht mehr mein Land-ot érzem a legnagyobb koppintásnak: mintha egy német (nyelvű) Slayer-tribute zenekar tolná a thrash-t a South of Heaven és a Seasons in the Abyss nyomvonalán. A dobos impozáns módon pörget, Frank kivételesen egy hosszabbat szólózik, majd a gitárok a King-Hanneman párostól megszokott gonoszsággal morzsolják a hallgató csontját-húsát, plusz Tom még Araya-i magasságokban is „énekel”…

A The Harpooneer hallatán ismét olyan érzésem van, mintha Angelripperék – a hatalmi vákuumot kihasználva – a Slayer megüresedett trónját vették volna célba. Lassabb, dallamosabb témák kerülnek elő, de az alapritmus és -riff is Arayáékat juttatta eszembe.

Persze nem csak ilyen dalok kaptak helyet a lemezen. Sejtelmesen, súlyosan kezdődik a Waldo & Pigpen, az első egy-másfél perc alapján meg nem mondanám, hogy Sodom-nótát hallok. Jól pörög a Glock ‘n’ Roll, meglepően dallamos a benne helyet kapott, rövid gitárszóló. Ismerősen brummogó basszussal nyit az Indoctrination, punkos cséplése szintén unikum a más típusú szerzemények sorában.

Bár alapvetően változatosnak mondható az anyag, és felesleges nótát sem igen tudnék említeni, egy kicsit soknak érzem a majdnem 55 perces játékidőt; az EP-kkel Tom-ék befogadhatóbb dózisokban tálalták a viszonylag szűk spektrumon mozgó Sodom-metalt. Persze, aki az elmúlt évtizedekben – hozzám hasonlóan – nem adagolta túl magát Angelripperék zenéjével, akár még ilyen töménységben is élvezheti ezt a gyorsaságában időnként monotonná váló muzsikát. Én szórakoztatónak találtam, még ha a közeljövőben nem is fogom túl sűrűn hallgatni.

About Coly 1063 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*