Úgy gondolom, meglehetősen érdekes, kacifántos pályafutást tudhat maga mögött ez az amerikai csapat. Mielőtt erre rátérnék, azt kell róluk tudni, hogy a floridai metal színtér úttörői, alapítói, és a Nasty Savage-dzsel egyetemben ők is Brandonból startoltak. Tehát nem nyeretlen tizenévesek, hanem tapasztalt veteránok alkotják a legénységet.
Történetük egészen 1980-ig nyúlik vissza, amikor Hal Dunn és Rob Phillips gitárosok, Mike Martinez basszusgitáros, valamint Andy Flowers dobos életre hívták a zenekart. Frank Marsh énekes egy évvel később csatlakozott hozzájuk, őt viszont újabb egy év elteltével Doug Lee váltotta a mikrofon mögött. Ettől a ponttól kezdve tulajdonképpen egy követhetetlen, állandó zenészkeringő, jövés-menés zajlott le soraikban, az egyedüli biztos pont Doug Lee volt.
Hal Dunn így emlékszik vissza a korai évekre: „Nagyon sok személycserénk volt. Mike Martinezt Del Webber váltotta. Amikor az énekes Frank körülbelül 38 évvel ezelőtt elhagyta a bandát, hogy csatlakozzon a haditengerészethez, úgy tűnt, pillanatok alatt találtuk meg Doug Lee-t, és azóta is ő az egyetlen állandó tag. Amikor Ed távozott, Brian Law, Doug egyik barátja került a helyére. Miután Del Webber kiszállt, az eredeti basszusgitáros, Mike Martinez tért vissza a fedélzetre. Nem tudom, hogy Del miért lépett ki, de valószínűleg nem önszántából. Del óriási arc volt és egy nagyon érdekes pasas, de időnként megbízhatatlan, talán a mértéktelen alkoholfogyasztás és egyéb dolgok miatt. Amint megérkezett, a dobos Brian került ki az egyenletből és Mike Furney lépett be, hogy helyettesítse őt. 1983 végére aztán a Siren feloszlott.”
Nem folytatom tovább a gondolatait, a lényeg, hogy a zenekar első anyagát, az 1984-es Metro Mercenary single-t Doug Lee énekes, Rob Phillips gitáros, Ben Parrish basszusgitáros, illetve Ed Aborn dobos jegyezte, az 1985-ös Iron Coffins demón viszont már Ed Hauser kezelte a négyhúros hangszert. 1986-ban egyrészt a Dead of the Night demóval (Gregg Culbertson bőgőssel és Edward „Faxon” Kotz gitárossal a soraikban), másrészt pedig debütáló, albumukkal, a No Place Like Home-mal jelentkeztek. Miután a holland Semaphore németországi divíziója, a Flametrader szerződtette a bandát, Németországba utaztak, hogy ott rögzítsék első korongjukat, és tették ezt úgy, hogy Rob Phillips visszatért a gitárhoz, míg a dobokért Brian Law felelt.
Kálváriájuk – már ami a személycseréket illeti – ezzel persze nem fejeződött be (ezekre viszont már nem térek ki), 1987-ben jött a The Garage Experiment demó, 1989-ben látott napvilágot második korongjuk, a Financial Suicide, amelyet követően, 1990-ben a zenekar bedobta a törölközőt. Jobban mondva a Mekong Delta ’90-es években megjelent alkotásait feléneklő Doug Lee még megpróbálta életben tartani a Sirent, Johan Susant basszusgitárossal (ex-Battlecry, Target, Crossfire), Georg Syrmbos (ex-Holy Moses, ex-Sacred Chao) és Frank Fricke gitárosokkal, illetve Jörg Michael dobossal szövetkezve rögzített egy négyszámos demót, utána viszont tényleg véget ért a történet.
A lemez címe mindent elárul: igen, a Siren visszatért és 15 friss szerzeménnyel örvendezteti meg rajongóit. Összeborulásukra 2016-ban került sor, amikor Doug Lee, Hal Dunn, Ed Aborn és Todd Grubbs (másodgitáros, ex-Atomic Opera) egyesítette erőit. Hal Dunn: „Sokáig nem gitároztam. A ’90-es és ’00-es évek folyamán a hangszerem valahol a kamrában volt. Csak 2015 körül vagy valahogy így kezdtem el újra játszani, és Ed segített nekem felépíteni egy DIY házi stúdiót Pro Tools-zal. Valamikor a rá következő évben Ed mondta nekem, hogy a Siren újra összejött, ő a doboknál, Doug énekel, és Faxon a gitáros. Ennek fő oka pedig az volt, hogy játsszanak a 2018-as németországi Keep It True fesztiválon. Annyira boldog voltam emiatt, nagyon izgalmasnak tűnt az egész.” (Végül Faxon Kotz logisztikai okok miatt nem folytatta ténykedését a zenekarban, mivel Kaliforniában él.)
Természetesen nem is ők lennének, ha minden flottul ment volna, ugyanis basszusgitárosuk még nem volt. Ed Aborn: „Eredetileg az Iron Coffins demón szereplő Ed Hauser játszott volna velünk a Keep It True-n, de a hadseregben elszenvedett sérülésekből eredő fizikai problémák arra kényszerítették, hogy pár hónappal a fesztivál előtt elhagyja a zenekart. Hála Istennek, a Dead of the Night demón és a No Place Like Home-on bőgőző Gregg Culbertson egy hónappal Hauser távozását megelőzően kisegítette a bandát, és elfogadta az ajánlatunkat, hogy csatlakozzon hozzánk és játsszon a fesztiválon.”
Így érkeztünk el a koronghoz, amelyet saját maguk vettek fel, produceltek, tervezték meg a hanghordozók (CD és vinyl) csomagolását, tehát minden munkafolyamatért a zenészek a felelősek. (Jut eszembe, két évvel ezelőtt, a Keep It True-s fellépésen kívül, a Stormspell Records egy impozáns, minden rajongói igényt kielégítő csomagot dobott piacra, Up from the Depths – Early Anthology and More címmel.) Valószínűnek tartom, hogy nagyon motivált volt a gárda, lévén a lemezre 15 szerzemény került fel mintegy 63 és fél perc időtartamban tálalva, azaz megadták a módját a visszatérésnek. Egyetértek Hal Dunn azon szavaival, miszerint „a dalokat legfőbb hatásaink, a Judas Priest, az Iron Maiden, az Accept, a Saxon és mások legjobb hagyományai szerint tálaltuk”, ugyanakkor a „a lemezre egy csomó dalt tettünk fel, tölteléket viszont egyet nem” kijelentésével azonban már nem. Természetesen díjazandó, hogy rengeteg munkát öltek a végeredménybe, azonban ez a folyamat azt a hibát is magában hordozza, hogy a színvonal nem egységes. Márpedig itt erről van szó, mert, ha a kevesebb néha több elvét alkalmazták volna, és lehagynak három-négy (négy-öt?) dalt, akkor egy csaknem tökéletes anyagot kaptunk volna.
Eleve, az esetükben gyakran emlegetett „progresszív” jelző sántít, a tradicionális heavy/power jobban körülírja a korongot. Ahogy erre a gitáros is utalt: „A Back from the Dead-del, úgy gondolom, sok szempontból előrébb léptünk. Mindenekelőtt a hangzás az (annak ellenére, hogy önmagunk rögzítettük), ami túlmutat azon, ami a Sirent a ’80-as években készült művein jellemezte. Nem távolodtunk el túl messzire a gyökereinktől, de a dalok az új lemezen egy kicsit modernebbek. Végül is, 30 év telt el. Úgy gondolom, sikeresen hoztunk össze kemény és dallamos nótákat, amelyek az igaz Siren-hangzást képviselik, miközben a határokat egy kicsit kifelé is tolják, természetesen a fő hatásainkat is megmutatva.”
A zenekar az Intersonic stúdióban dolgozott (a kiegészítő munkálatokra a The Office és a Hellfire Club stúdiókban került sor, a maszterizálás Jim Morris – Morrisound – nevéhez fűződik), tehát a vastag, penge megszólalás adott, különös tekintettel Gregg Culbertson basszusfutamaira. Hangszere mindvégig az előtérben van, egyben az Iron Maiden hatását tükrözi. Miután 15 dalról beszélünk, nem látom értelmét egyesével kielemezni őket, a magam részéről a jobb darabok túlsúlyban vannak a halványabbakkal szemben. Előbbiek táborát erősíti például a The Sharpening intróját követő zakatolós, speed-es, de váltással is átszőtt S-Blade Serenade, a betonozós Fuel Injected Suicide, a Science Fiction Movie, a Lydia the Lunatic, vagy a galoppozós, lendületes címadó tétel, míg utóbbiak közé a borult Insomnia, a lírai, akusztikus kezdéssel felvértezett I Am Clarvoyant, a kicsit tördelt Say It vagy a Treason tartoznak. Arról nem is beszélve, hogy ezek a felvételek egy kicsit megtörik a lendületet. Annyit jegyeznék még meg, hogy a How Do You Think I Feeel-ben a Savatage Sirens dalának motívumait fedeztem fel.
Összességében tehát a mérleg nyelve mindenképpen a pozitív benyomások felé billen. Egyetértek Hal Dunn-nal a tekintetben, hogy hatásaik egyértelműen kirajzolódnak, csupán meghúzhatták volna a határokat a mennyiséggel kapcsolatban, mert a minőség rendben van. Azaz nem okoztak csalódást az „öreg rókák”.
Leave a Reply