Igaz, hogy ez a lemez még tavaly szeptemberben jelent meg, ám úgy gondolom, hogy egyetlen magára valamit is adó metal-fórum sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne tegyen említést róla. Hiszen akárhogy is nézzük, a Raven mégiscsak az NWOBHM mozgalom egyik nagy hatású legendája, a speed és thrash metal egyik előfutára. Ennek ellenére én is csak most szántam rá magam a Metal City meghallgatására, aminek talán a kissé gyermetegre sikerült lemezborító lehetett az oka. Tudom, hogy ez az indok meglehetősen furcsán hangzik a mai zeneletöltős világban, de ez van, nekem még mindig számít az ilyesmi. Mondjuk, ebből a szempontból soha sem állt a csapat a helyzet magaslatán, ám az eddigi borítóik valahogy a maguk béna módján is mindig menő hatást keltettek, ezzel szemben ez a mostani profi, képregényes megoldás kissé bénára sikerült. Ami azért nem ugyanaz.
Persze a lényeg a zenén van, azzal pedig továbbra sincs gond. Azt ugyan sejtettem, hogy a csapat motorjának számító Gallagher-tesók nem fognak vénségükre belassult blues muzsikára váltani, ám ettől függetlenül a friss lemez intenzitása, keménysége elsőre igencsak meglepett. Persze, miután megtudtam, hogy a csapat új dobost igazolt, mégpedig a különböző extrém metal bandákban edződött Mike Heller személyében, rögtön kitisztult a kép. Egy ilyen mániákus cséplőgéppel a fedélzeten nem nehéz speed metalt játszani. Vagyis, hogy ne lenne már nehéz, hiszen illene vele lépést tartani, ami hatvan felett már közel sem olyan magától értetődő dolog! Egyébként itt érdemes megjegyezni, hogy a zenekarnak az elmúlt negyven évet mindössze két tagcserével sikerült abszolválnia, ami azért megsüvegelendő teljesítmény.
A nyitó The Power kapásból komoly támadást indít a hallgató ellen, egy rövid dob-intró után úgy rávetik magukat a srácok a hangszereikre, hogy csak kapkodom a fejem. Én egy jó kis békebeli, középtempós heavy metal nyitányra voltam felkészülve, erre ezek úgy átszáguldanak rajtam, mint egy gyorsvonat! Az új ütős érkezése hallhatóan gatyába rázta a fiúkat, még Mark Gallagher gitárost is sikerült rávenni, hogy visszavegyen a rá jellemző, csapongó játékstílusból. Szokásától eltérően most nem szólózza, díszíti, bolondozza szét a dalokat, hanem a minél feszesebb ritmusozásra koncentrál. Vele ellentétben a basszer/énekes John továbbra sem hajlandó visszafogni magát, még mindig képes a legváratlanabb pillanatokban őrült sikolyokra ragadtatni magát, vagy akár teljes sorokat is így végigénekelni. Persze nem valami képzett hangszál-akrobatikára kell itt gondolni, sokkal inkább a „lelkes örült” a megfelelő jelző arra, amit művel. Ki tudja, talán éppen ennek a tényezőnek köszönhető, hogy a csapatnak soha nem sikerült kitörnie a kult-státuszból, mindenesetre én el sem tudnám képzelni a Ravent egy másik vokalistával.
Szélsebes száguldásokra a későbbiekben is akad példa, a Human Race kétlábgépes zúzdája például már önmagában sem piskóta, de ami a refrénben történik, arra úgy gondolom, egyetlen rajongó sem volt felkészülve. Tessék megkapaszkodni, mert ebben a dalban bizony kőkemény blastbeat-csépeléseket fogunk hallani! Azt eddig is tudtam, hogy kissé kettyósak a Gallagher-fivérek, de azt azért álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyen messzire fognak merészkedni. Becsületükre legyen mondva, hogy teljesen organikus módon sikerült beilleszteniük a zenéjükbe ezeket az eszement tempókat. Persze ehhez egy olyan dobos zsenire is szükségük volt, mint Mike Heller, aki tökéletes arányérzékkel oldotta meg, hogy a több az több legyen, ne pedig sok. Ebbéli rátermettségéről a Motorheadin’ című tételt hallgatva is megbizonyosodhatunk, mert amit ott a lábaival művel, az több mint tiszteletre méltó.
Persze korántsem csak féktelen zúzásból áll a lemez. A címadó Metal City például már jóval visszafogottabb tempót diktál, itt az aprítás helyett inkább az emlékezetes dallamokra helyezték a hangsúlyt a fiúk. Mondjuk, középtájt ebben a dalban is akad egy jó kis begyorsulás, de itt azért nem akarnak a Napalm Death babérjaira törni. Mark szólója pedig különösen ízesre sikerült, szinte látom is magam előtt, ahogy ez az örökvidám hústorony vigyorogva tépi a húrokat a gitárján. De legalább ekkora királyság a Not So Easy is, aminél Raven-esebb nótát egyszerűen lehetetlenség írni. Ebben aztán tényleg benne van a csapat esszenciája: húznak a tempók, hasítanak a felpörgetett rock and roll riffek, John hangja pedig a jól megszokott őrült hangulatról gondoskodik. Nagyjából ugyanezeket lehet elmondani a Top of the Mountain-ról is, mondjuk ebben a dalban azért jóval nagyobb fordulatszámon pörög a gépezet, de a ragadós refrén innen sem hiányozhat. Ráadásul a kiváló hangzásnak köszönhetően minden riffet, eszement dobpörgetést kristálytisztán hallhatunk, tehát veterán banda létükre sem ragaszkodtak a fiúk a poros ős-hangzáshoz. Ez remek döntés volt a részükről, mert ezek a zúzós, helyenként thrash-be hajló dalok bizony igénylik is ezt a bivaly megszólalást.
Rendesen odacsapott a Raven a Metal City-vel, sőt, halkan megjegyzem, ilyen súlyos csapást talán még soha nem is mértek a hallgatóságra. Egy ilyen veterán csapat friss albumát nyilván nem mérhetem a korai klasszikusokhoz, így hát nem mondhatom, hogy ez a legjobb lemezük, de azt bátran kijelenthetem, hogy ez a legkeményebb. Jó látni, hogy még mindig él bennük az igény a fejlődésre, és nem félnek új elemekkel felfrissíteni jellegzetes stílusukat. És amíg ezek a kísérletek ilyen erős lemezeket fognak eredményezni, addig úgy gondolom, egyetlen rajongó sem fog panaszkodni. Ahogy én sem teszem. És tudjátok mit? Már a borítót sem utálom annyira!
Leave a Reply