Nasty Savage: Nasty Savage (1985)

A floridai heavy metal mozgalomnak komoly múltja, tradíciója van, mégis, az Amerikai Egyesült Államok déli részén fekvő államot a death metal bandák tették ismertté, akiknek az „öregek” ágyaztak meg. Nem egy centralizált színtérről beszélünk, különböző városokban, de szinte egy időben bontottak vitorlát az úttörő formációk, például a Siren, az Avatar/Savatage, vagy a Nasty Savage.

A Brandonban létrejött Nasty Savage múltja 1982-ig, a Nightmare megalakulásáig nyúlik vissza. Ben Meyer gitáros, Craig Huffman dobos (R.I.P.) és Fred Dregischan basszusgitáros alkotta a csapat magját és ezekben a korai időkben Jerry Lynn Workman személyében egy énekesnő állt a mikrofon mögött. Velük egy időben Dave Austin gitáros a Gangster (ezt megelőzően a Virgin Killer) soraiban pengetett, míg „Nasty” Ron Galetti énekes a Crionic Dogs sorait erősítette. A zenészek jobbára feldolgozások révén mélyítették el tudásukat, komolyabb eredményeket viszont nem tudtak felmutatni: nem készítettek demókat, és élőben sem nagyon mérettették meg magukat.

Dave Austin: „A Gangster egy feldolgozásbanda volt, amelyben ’81 és ’82 folyamán játszottam. Iron Maident, Judas Priest-et, Tygers Of Pan Tang-et, Riot-ot, Black Sabbath-ot stb. nyomtunk. Tulajdonképpen volt egy remek énekesünk, aki soha nem csinált semmit. Valójában ez minden, ami erről az időszakról elmondható. 1979-ben egy másik zenekar, a Virgin Killer tagja voltam, ahol Bent basszusgitárosként próbáltuk ki, de bizonyos okok miatt, amikre nem emlékszem, elutasítottuk. A név nyilvánvalóan a Scorpions negyedik albumáról származott.”

Ron: „A Crionic Dogs-szal csak rövid ideig próbáltam, és úgy emlékszem, koncertjeink sem voltak. Erős lámpalázam volt, amire néhány ember azt tanácsolta, hogy ne nézzek szembe a tömeggel, de nézd, mi történt, amikor végre sikerült kitörnöm a korlátaim közül, és létrejött a Nasty Savage! A Crionic-kal volt néhány jó, saját dalunk, de az egész nem tartott sokáig.”

A két banda fúziójára 1983-ban került sor, amikor Jerry Lynn-t Ronnie Galetti váltotta, Craig Huffman helyére Curtis Beeson került, végül pedig David Austin is csatlakozott hozzájuk; ekkor vették fel a Nasty Savage nevet. Dave Austin: „Kirúgtak a Gangsterből, mert nem volt autóm. Egy helyi partin láttam a Nasty Savage-et, és arról próbáltam meggyőzni őket, hogy szükségük lenne egy másodgitárosra. Már láttak engem a Gangsterrel és a Virgin Killerrel. Jammeltem velük, olyan dalokat játszottunk, mint a The Morgue & Vigilante, és bekerültem a csapatba.”

Ron: „Egy napon, amikor próbára mentem a Nightmare-hez, Fred, Ben és Craig voltak ott. Éppen csak megszabadultak az énekesüktől, aki egy lány volt, amikor besétáltam hozzájuk, de csak pár dalt tudtam, például az Iron Maidentől a Wrathchild-ot. Azt hiszem, háromszor vagy négyszer játszottuk el, beszélgettünk egy kicsit, majd távoztam. Néhány hétig semmit nem hallottam felőlük, aztán egy bulin odarohantam hozzájuk, és azt mondtam: Nos, áll az alku? Akartok engem vagy sem? Azt mondták, gyere át hétfőn, és beszélni fogunk. Amikor hétfőn odaértem, elmondtam nekik az ötletem: a zenekar neve legyen Nasty Savage, én Nasty Ronnie leszek, saját dalokat kell írnunk, és össze kell spórolnunk a pénzt egy demófelvételre. A többi már történelem.”

A zenekar 1984-ben két kiadvánnyal, a Raw Mayhem próbatermi felvétellel és a Wage of Mayhem demóval tette le névjegyét az underground asztalára, ezen kívül pedig Unchained Angel és XXX című dalukkal szerepeltek az Iron Tyrants (World Metal, 1984), illetve a Metal Massacre VI. (Metal Blade, 1985) válogatásokon. Azonban nemcsak ezekkel a felvételekkel alapozták meg hírnevüket, hanem Ronnie Galetti őrült színpadi akcióival is. A pankráció közegéből érkezett énekes a koncertek alatt előszeretettel zúzott össze televíziókészülékeket a fején, korai bulijaik legendaszámba mentek, a későbbi death metal színtér képviselői szocializálódtak előadásaikon. Mi sem jobb példa erre, mint az 1984. október 31-én, a tampai Ruby’s Pubban lezajló koncertjük, ahol a Kam Lee dob/ének, Rick Rozz gitár, Chuck Schuldiner gitár/ének (R.I.P.) összetételű Death volt az előzenekaruk, illetve az sem titok, hogy az Obituary (akkor még Executioner, majd Xecutioner) tagjai gyakorlatilag bálványozták őket.

Ahogy a Metal Massacre-re felkerült együttesek többsége, úgy ők is ennek az anyagnak a révén kaptak szerződést a Metal Blade-től, amely 1985. augusztus 30-án dobta piacra a Nasty Savage bemutatkozó alkotását. Olyan közegbe érkezett a lemez, amikor az undergroundban kialakultak az alműfajok; a gyors, agresszív, sebességorientált zene vitte a prímet, ezt a művet viszont semmilyen skatulyába nem lehetett beszorítani. Történelmi jelentőségét az is emeli, hogy ez volt az első produkció, amely a Morrisound stúdióban készült.

Egy sejtelmes intróból bontakozik ki a No Sympathy, mintegy jelezvén, hogy az akkori standardokhoz viszonyítva itt teljesen más lesz a műsor. A Megadeth, Metallica, Slayer, Anthrax, Exodus, Dark Angel, Voivod, Exciter, Európában a Destruction, Sodom, Kreator, Bathory, Celtic Frost stb.  révén a nagy thrash metal robbanásnak volt szem- és fültanúja az underground színtér, hozzájuk képest a Nasty Savage az árral szemben úszott. Roppant technikás, a progresszív metal határán egyensúlyozó, középtempós muzsikájukat egy visszafogott Mercyful Fate és a Watchtower keverékeként lehet jellemezni. Nasty Ronnie itt-ott falzettekkel kísért hangja, markáns kiállása komoly hasonlóságot mutatott King Diamond-éval, míg a hangszeres szekció teljesítménye szimplán briliáns, bámulatos volt.

A Dave Austin és Ben Meyer alkotta gitáros duó mellett Fred Dregischan basszusgitáros sem számított mellékszereplőnek, hiszen hangszerének, játékának önálló tere volt, úgyanúgy szabad kezet kapott, mint Timi „Grabber” Hansen (R.I.P.), Doug Keyser, vagy a későbbiekben Roger Patterson (R.I.P.), illetve Steve Di Giorgio. Mindez abban nyilvánult meg, hogy a bőgő nem a riffeket követi, hanem szabadságot élvez, egyenrangú partnere a gitároknak, ezáltal az összes tételben parádés basszusfutamok hallhatók, kidomborítva a technikás, progresszív megközelítést. Sohasem értettem, hogy a bárdista páros miért nem kapta meg az őket jogosan megillető elismerést: riffjeik, szólóik alapján a műfaj legnagyobbjai között lenne a helyük. Curtis Beeson dobos egy hajszállal sem marad el társai mögött, finom, elegáns, precíz játékával annak idején kevesen vették fel a versenyt.

Noha összetett, változatos struktúrában gondolkodtak, nem áldozták fel a végeredményt a komplexitás oltárán, mert nótáikat dallamokkal, harmóniákkal vértezték fel, legyen szó a Gladiator-ról, a Fear Beyond the Vision-ről, a Metal Knights-ról (ami 2012-ben a Metal Maniac című filmben volt hallható), vagy a Dungeon of Pleasure-ről – e dalok egytől-egyig a technikás, progresszív (thrash) metal gyöngyszemei. Zseniálisan építették be a lemez közepére a rövid, instrumentális, némileg barokk ihletésű Garden of Temptation-t, míg az Instigator-t a végéhez közeledve egy elborult hangulatú résszel és Ronnie dallamos énekével kombinálják, némi pluszt, extrát adva a darabnak.

A bandát alapvetően thrash metal zenekarként definiálták, én azonban nem értek ezzel egyet, már csak azért sem, mert a Nasty Savage sohasem élt például a korai Slayert, Dark Angelt stb. jellemző pusztítással, szélsebes részek nyomokban sem fedezhetők fel muzsikájukban, csupán pillanatokra kapcsolnak magasabb sebességi fokozatba, ahogy az az End of Time-ban is tetten érhető. Sajnos az anyag egyetlen fogyatékossága sem hallgatható el, nevezetesen a hangzás, ugyanis Brian Slagel és Fred McKendree producerek, illetve Jim Morris hangmérnök nagyon polírozott, vékony megszólalásba ágyazta a dalokat, s ebben a kontextusban a lemez elmarad az akkori albumok többsége mögött.

A korongot nem tudták komoly turnéval, kellőképpen promotálni, zömében hazai pályán, azaz Floridában koncerteztek. Ami pedig a határaikon túli fellépéseket illeti, azok közül minden bizonnyal a 1985. november 30-án, a montreali The Palladiumban megrendezett World War III fesztivál (a Voivod-dal, a Possessed-del, a Destruction-nal és a Celtic Frost-tal) volt a csúcspont. Ronnie Galetti: „A WW III egy valóra vált álom volt számunkra. Mi kezdtünk, és tudtuk, hogy meg kell adnunk az alaphangot egy ilyen elképesztő estéhez. Megtiszteltetés volt számunkra, hogy ott játszhattunk. Nagyon jól éreztük magunkat, úgyhogy kellene egy promóter, aki 2021-ben ugyanezekkel a bandákkal összehozza a WW 4-et!!!”

További három, szintén kiváló anyag (Indulgence – 1987, Abstract Reality EP – 1988, Penetration Point – 1989) megjelenése után első ízben 1990-ben dobták be a törölközőt. Ronnie Galetti: „Kiszálltam, mert belefáradtam abba, hogy lehúz bennünket a Metal Blade és a Rotten Records. Nem volt saját menedzsmentünk, és rossz megállapodások születtek. Szánalmas volt.” Rövid periódusokra (1992, 1994, 1995, 1998) ezután is felbukkantak, de komolyabb aktivitás csupán a kétezres években jellemezte a zenekart (2002-2012, és ne feledkezzünk meg a remek Psycho Psycho lemezről sem).

Örömteli tény, hogy 2016 óta újra aktívak, a legendás, klasszikus felállást Ronnie és David Austin képviseli, akikhez a floridai metal mozgalom veteránjai, James Coker dobos, Scott Carino basszusgitáros, illetve Pete Sykes gitáros csatlakozott. Az olasz F.O.A.D. Records tavalyelőtt egy impozáns, 500 példányra korlátozott bakelittel, a Wage of Mayhem + Rarties (1983-1985) címet viselő kiadvánnyal kedveskedett a zenekar rajongóinak, idén pedig új Nasty Savage lemez várható. Azt kívánom, hogy legyen így.

A cikk szerzője: Dávid László 764 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*