Őszintén megvallom, ennek a lemeznek a megjelenése valahogy nagy ívben elkerülte a receptoraimat. Nem tudom, hogy a gyenge promóció vagy az én bénaságom volt az oka, de a szeptemberben kiadott lemezről csak néhány hete van tudomásom. Egy másik lehetséges okot pedig, tudniillik, hogy nem lett annyira nagy durranás az anyag, inkább elhessegettem.
A szóban forgó banda svájci illetőségű és meglehetősen ősi, ugyanis 1984-ben alakultak. Első lemezük 1986-ban jött ki és a Hymn to Abramelin címet viseli, teszem hozzá büszkén. Egy nagyon erős bemutatkozó album volt a részükről, és simán kult bandává léptette elő őket az akkori színtéren. Kezdő rockerként nagyon szerettem, és ha mindmáig bármikor meghallgatom, a hideg futkos rajtam. Ami nem mondható el második anyagukról, az Extreme Cold Weather-ről. Elnézést kérek azoktól, akik kedvelik, de az a lemez szerintem egy vicc… Már annak idején is értetlenül álltam előtte, hogy ez most mi, de mai füllel hallgatva is minimum borzalmasnak találom.
Ezt mintha a tagok is megérezték volna, mert utána négy évre elcsendesedtek, és egy új felállással tértek vissza a Choir of Horrors lemezükön 1991-ben. A visszatérő lemezt újfajta, némileg kifinomultabb hangzásvilág jellemezte. A stílus old school thrash/death metal volt. Ezzel a felállással vették fel következő anyagukat is, a Rotten Perish-t, ami nekem személyes albumom tőlük. Szerintem munkásságuk azon a lemezen csúcsosodott ki.
Következő sorlemezük az Underground volt 1994-ben, ami azért fontos momentum, mert utána 26 évre becsukták a kapukat, már ami a lemezkészítést illeti. Az album érdekessége, hogy egy énekesváltás után a Therion gitárosa, Christofer Johnsson ragadta magához a mikrofont. Ismét megváltozott a hangzásvilág, a stílus is egy kicsit crossoveresebb lett, még a logó is más volt a borítón. Biztos van, akinek bejött az a lemez, nekem nem igazán.
Ezek után, ahogy már az előbb említettem, jött egy majd‘ három évtizedes hallgatás, és így érünk el a most megjelent új albumhoz. A tagság visszatért 1992-höz, a mikrofonnál újra Andy Kaina, a gitároknál Remo Broggi alias Brögi, bőgőn Patrick Hersche, „Frugi“ a doboknál pedig Steve Karrer. A klasszikus felállás! A zenében pedig klasszikus ízek.
Az album a Sacrosanctus Primitivus című, intrószerű tétellel kezdődik. Akusztikus gitárok, latin mormogások, baljós kórusok. Kezdésnek tökéletes. Egy tuba-felhang után kúszunk bele a középtempós, nagyon jól eltalált címadó nótába. A majd‘ tízperces darab a lemez egyik legjobban sikerült szerzeménye. Brögi is igencsak csillogtatja szólótudását, egészen jól sikerült futamokkal. Feltűnő, hogy Andy hangja jóval karcosabb lett az évek során. Lehet, hogy a whisky és a cigi megfelelő arányú keverékének az eredménye? 🙂
A stílus megmaradt az old school thrash/death talaján, amit meglehetősen következetesen hoznak a „srácok“, de sajnos el kell, hogy mondjam, kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott, mert előrehaladva a nótákban egyre unalmasabb lesz az anyag. Az elmúlt huszonhat év minden élményét beleadták a címadó dalba, ami tényleg ütős lett, de utána már csak kliséket hallunk pufogtatni. A hetedik helyen álló Dein Wille Geschehe című dal ébreszt fel némileg, hogy utána újra visszaszundíthassak. Nagyjából elmondható, hogy a tíz szerzeményt magába foglaló ötvenperces anyagot, az elejét leszámítva végig lehet aludni.
Általánosságba véve egy korrekt anyag született, nem lehet belekötni semmibe, de nagyon fáradt zene, amit hallunk. Az biztos, hogy történelmet nem írt most a Messiah, azt már megtette egyszer 1986-ban. Nem hiszem, hogy ettől a lemeztől meglódulna a karrierjük, már ha egyáltalán vágynak erre. Mindezek ellenére ajánlom meghallgatásra: mégiscsak egy olyan bandáról van szó, amelyik egy párszor nyújtott már jó pillanatokat. Az viszont kétségtelen, hogy vannak ennél sokkal jobb visszatérő albumok!
Laq
Leave a Reply