Marilyn Manson: Holy Wood (2000)

Ha a szerkesztőségben Marilyn Mansonról “kell” írni, akkor először mindig Coly vagy az én nevem merül fel, esetleg Zozzie-é. Szerencsémre a (tavaly) jubiláns Holy Wood nekem jutott, örültem is neki, mint egyszeri rocker az ingyen koncertjegynek, de ahogy közeledett az évforduló időpontja és egyúttal a logikus leadási határidő, úgy kezdett agyonnyomni a feladat – ami azért lássuk be, nem gyakori, legalábbis nem hallottam még senkitől a szerkesztőségben, hogy mekkora nálunk a nyomás. 🙂 És hogy miért volt ez? Mert menet közben jöttem rá, hogy mennyivel komplexebb is ez a dolog, mint amire eredetileg vállalkoztam. Így vezetett sok-sok kutatás, újrahallgatás, újraértelmezés és olvasás a lenti cikkig…

Először is nézzük, mibe is született bele a Holy Wood? (Amit egyébként érdemtelenül hanyagoltam éveken át, hogy aztán az elmúlt két évben szinte heti rendszerességgel térjek vissza hozzá, amit nagyon meg is hálált az album.) Amerika történelmébe fekete betűkkel került be 1999. április 20-a, amikor is a Columbine gimiben két eszement barom lemészárolt 12 diákot és tanárt, illetve megsebesített további 21 embert, mielőtt öngyilkos lett volna. Már maguk az események is inspirálhatták volna Mansont arra, hogy megjelenítse zenéjében ezt a rengeteg problémát és kérdést felvető esetet, de a média gondoskodott arról, hogy erre személyes oka is legyen. Történt ugyanis, hogy az eset után elterjedt a hír, hogy a gyilkosok Manson-rajongók voltak és a banda pólóját viselve mészároltak, amiről egyébként utólag kiderült, hogy téves infó volt. Nos, képzelhetitek, mi szakadt az amúgy is szókimondó és a mainstream Amerika szemében szálka Manson és bandája nyakába: az eset miatt hamarosan az egyik legfőbb bűnbaknak kiáltották ki őket és zenéjüket. Mansont persze nem olyan fából faragták, hogy ezt tétlenül nézze: számos elgondolkodtató interjúban beszélt az esettel kapcsolatos gondolatairól, majd 2000. 11. 11-én minden addiginál csattanósabb választ adott azzal, amiben a legjobb: a zenéjével, egy új album formájában.

Nos, ez lett a Holy Wood, ami már a negyedik MM album volt a sorban, és amire leginkább úgy szoktak hivatkozni, mint egy triptichon (három táblából álló szárnyas oltár) harmadik darabjára. Manson koncepciója szerint az Antichrist Superstar – Mechanical Animals – Holy Wood hármas egyetlen egészet alkot, csak éppen fordított sorrendben, mint ahogy ezek az alkotások napvilágot láttak. Tessék, hát nem nyakatekert már a koncepció is? És még sehol sem tartunk…

Valamit nagyon kitalálhatott Manson ezzel a hármassal, talán nem meglepő, hogy számomra is ez az MM Szentháromság: se előtte, se utána nem tudott a mester ezeknél jobbat alkotni – legalábbis az én ízlésem határain belül. Halálosan imádom az Antichrist ipari durvaságát, elképesztő, videókkal megtámogatott képi világát és bonyolult szövegeit, odavagyok a glam rock határán egyensúlyozó, totál elborult, mélyen depresszív Mechanical-ért, ami felér egy drogtrippel, és teljesen letaglóz a Holy Wood rockoperára hajazó szerkezete, íve és grandiózussága plusz mélyenszántó szövegei.

Na, de most nem a másik két album a téma, és nem is a mesterhármas, hanem csakis a Holy Wood, ami részben önéletrajzi ihletésű, és ahogy Manson több interjúban is fogalmaz, hadüzenet. Hadüzenet egy elanyagiasodott világnak, amiben Holy Wood a modern Amerika szimbóluma, ahol az erőszak és a halál mindennapos, sőt, szórakozási forma, ahol valaki úgy szerezheti meg a neki járó 15 perc hírnevet, ha elpusztítja önmagát.

Az album lényegében egy Adam Kadmon nevű fickó élettörténete (a név egy kis utalás a kabbalára), és az egyes számokon keresztül azt követhetjük végig, ahogy Adam az ideáljait és vágyait követve a Halál Völgyéből eljut egészen a hőn áhított Holy Wood-ig (és vissza, de ne rohanjunk ennyire előre). Útja során olyan témákat érintünk, mint az erőszak dicsőítése, a kereszténység és az olyan halott celebek kultusza, mint John F. Kennedy vagy Krisztus – és itt a kígyó máris a saját farkába harapott. Meg hát ugye ott van az albumon folyton visszatérő szentháromság, a „guns, god and government”, vagyis a „fegyverek, Isten és a kormány”, amikről Manson úton-útfélen elmondta akkoriban, hogy inkább ezekben keresendők a gimiben történt mészárlás okai, mint egy rock albumban. Az biztos, hogy nem tudok vele vitatkozni.

Mielőtt belevágnánk a lényegi, vagyis a zenei részbe, emlékezzünk meg a látványvilágról is, mind az album, mind pedig a videóklipek kapcsán, hiszen a látványelemek a Holy Wood-nál is legalább olyan erősek, szélsőségesek, úttörők és a zene szerves részei, mint a triptichon többi tagjánál. Ott van rögtön az albumborító, ami amellett, hogy lenyűgözőre sikerült, rengeteg jelentésréteget hordoz magában. A borítón a keresztre feszített Manson látható, akinek hiányzik az alsó állkapcsa, ami egyértelműen Amerika megszállottságára utal a mártírokkal kapcsolatban, illetve a szólásszabadság kérdését feszegeti. Aztán alul ott találjuk John F. Kennedy halotti bizonyítványának egy részletét, ami szintén nem véletlen, mert, ahogy Manson nyilatkozta az album kapcsán, szerinte a modern idők egyetlen eseménye fogható csak Krisztus keresztre feszítéséhez, ez pedig nem más, mint Kennedy meggyilkolása. Szépen összeáll a kép, igaz? Az már csak hab a tortán, hogy a banda logója ezúttal a ’60-as évekbeli Disney World logó betűivel íródott. Hát lehetne ez a borító ennél is amerikaiasabb úgy, hogy közben megtagadja mindazokat az amerikai „értékeket”, amiket valójában értéktelennek tart? És ne feledkezzünk meg még egy fontos elemről: Abraham Zapruder felvételéről, ami John F. Kennedy meggyilkolását rögzítette, hiszen az esemény megjelenik a zenében, a szövegben és persze a videóklipekben is, egyfajta egységet teremtve a dühkavalkádban.

De nem untatlak tovább benneteket olyasmikkel, mint a különböző szimbólumok és utalások, jöjjön a lényeg, a zene! Ahogy az Antichrist Superstar, úgy a Holy Wood is ciklikus szerkezetű. Ezúttal négy részre oszlik az alkotás:

A: In the Shadow (Az árnyékban)
D: The Androgyne (Az androgün)
A: Of Red Earth (A vörös Földből)
M: The Fallen (A bukottak)

Hoppá, a betűk pont azt adják ki, hogy Adam! Aki lehet ugye a történet főszereplője vagy maga Ádám, az első ember, vagy ki tudja még, mi. Tessék, csak visszatértünk a szimbólumokhoz és utalásokhoz, de kezdjétek megszokni, mert ezek nélkül csak a felszínt kapargatnánk. Na de lássuk az első ciklust!

GodEatGod – Ezt a számot inkább intrónak mondanám, nem pedig teljes értékű dalnak a maga 2 perc 34 másodpercével. Aki pedig ismer, az tudja, hogy véresszájú intróellenes vagyok, de ez a kis dalocskaszerű bevezetés alaposan megágyaz az egész albumnak, megadja az alaphangot, és természetesen már itt elkezdődik Krisztus és Kennedy megjelenítése és összemosása. Bemelegítésnek tökéletes.

The Love Song – Tessék, már a második számra jól felhúzta magát Manson, jó dühösre sikeredett a címében szerelmes dalnak ígérkező darab, ami nem is csoda, hiszen máris itt van a „guns, god and government” téma. Manson az amerikaiak fegyverimádatát figurázza ki ezzel a fegyverekhez intézett szerelmi vallomással.

The Fight Song – Itt még feljebb csavarja a banda a düh-o-métert, Manson pedig minden ellenérzését kiüvölti magából a dal témáival, vagyis a celebséggel és a vallással szemben. Az egyik kedvencem az albumról, az esszenciája mindannak, amit szeretek MM-ben, és az egyik kedvenc idézetem is innen származik:

„But I’m not a slave to a god
That doesn’t exist
And I’m not a slave to a world
That doesn’t give a shit”

Szabad fordításban:

„Nem szolgálok olyan istent,
aki nem létezik.
És nem szolgálok olyan világot,
ami leszar.”

Pólóra vele, én azt mondom.

Disposable Teens – A dühmaraton folytatódik, Manson ezúttal a kortárs, csalódott fiatalok szócsövévé válik. A dal zeneileg simán elférne az Antichrist…-on, a refrén szuperkönnyen megjegyezhető, a szöveg megint jól pofán veri az embert, a kedvenc soraimból pedig kiderül, hogy Manson nem az a vallásellenes ateista, akinek szeretik beállítani:

„I never really hated the one true god
But the god of the people I hated”

Azaz:

„Sosem az egyetlen igaz istent gyűlöltem,
hanem az emberek istenét.”

Jó kis menet volt, jöhet a második kör, vagyis a D. Az előző ciklustól egy kis lassítással határolódik el a Target Audience (Narcissus Narcosis), de ez nem akadályozza meg Mansont a további fröcsögésben: ezúttal a népbutítás a célpont, fifikás zenei aláfestéssel. A President Dead egy olyan hangmintával kezdődik, amely John F. Kennedy halálának bejelentéséből származik, és máris irányban vagyunk: a mártírság, Kennedy, az erőszak mind-mind terítékre kerül. A tempó nem fokozódik, és a csatazaj sem csendesedik.

A ciklus következő darabja egy öngyűlölő, önostorozó ballada, az In the Shadow of the Valley of Death , ami szinte kézzelfogható közelségbe hozza a halált. Ezt az első mélypontot oldja fel kissé a Cruci-Fiction in Space, ami nem más, mint egy félig vicces gondolatkísérlet, ami bemutatja Amerika alternatív evolúcióját egészen a fegyverekig. Manson nem cizellálja túl, a tempó továbbra is lassú, a hangulat viszont a korábbiaknál is borongósabb, az üzenet pedig egyszerű:

”This is evolution
The monkey, the man, then the gun”

Vagyis:

„Ez az evolúció: a majom, az ember, aztán a fegyver.”

A ciklus lezárásaként, ha lehet, még tovább lassulunk, az A Place in the Dirt-tel szépen elcsendesedni látszik a kezdeti őrület. Ez a szám egyébként tökéletes előfutára annak, ami a későbbi albumokon vár ránk Mansontól. Üvölt belőle a reménytelenség, már nincs hová menekülni, szembesülni kell a világgal, bármennyire is ronda az – a dal pedig kiváló soundtrack ehhez.

Of Red Earth – indul a következő ciklus, és ezúttal simább az átmenet. Szép lassan kúszik be a The Nobodies, ami Manson elmondása szerint a „gyermekei vérében dagonyázó társadalomról” szól, ennek megfelelően kellően agresszív refrénnel van felvértezve. A háttérben pedig sorra bukkannak fel a különlegesebbnél különlegesebb hangszerek, ami szintén az album egyik erőssége.

Megvolt a bemelegítés, ismét felpöröghetünk a The Death Song-gal, ami az egyik legnihilistább dal Manson munkásságában. A főszereplőt, Adam-et már nem érdekli semmi, jöhet a halál:

„We sing the death song kids
Because we got no future”

Magyarul:

„Énekeljük a halál dalát, srácok,
hiszen nincs jövőnk.”

Bár a Lamb of God-dal ez a ciklus is belassul, a dal mégis nagyon fontos darab az egész album szempontjából. Tökéletesen foglalja össze az egyik legfőbb témát, azt, ahogy a média tálalja és szétcincálja egy-egy híresség, például Kennedy vagy John Lennon halálát.

„If you die when there’s no one watching
Then your ratings drop and your forgotten
But if they kill you on their T.V.
You’re a martyr and a lamb of god”

Szabad fordításban:

„Ha úgy halsz meg, hogy senki sem látja,
esik a nézettséged és elfelejtenek.
De ha a tévéjükben ölnek meg,
akkor mártír leszel, Isten báránya.”

A harmadik kör két kedvencemmel, a Born Again-nel és a Burning Flag-gel zárul. Mindkettőhöz remekül eltalált refrén társul, a zene pedig jöhetne akár az Antichrist…-ról is. Különösen a Burning Flag égett bele az agyamba punkos beütéseivel és lázadásával, sosem tudnám megunni. Főszereplőnknek erre a két számra már mindenből elege van, főleg az amerikai társadalom képmutatásából és a más halálán való élvezkedésből. Kedvenc soraim:

„If god was alive
He would hate you anyway”

Vagyis:

„Ha Isten élne, amúgy is utálna.”

Ezzel elérkeztünk az utolsó felvonáshoz, ami öt számból áll, és szintén jól elhatárolható egységet alkot. A Coma Black melankolikus dallamaival kezdünk, és Adam-ünk már az öngyilkosság gondolatával játszik, vagyis itt az újabb mélypont.

„I’d kill myself to make everybody pay”

Azaz:

„Megölném magam, hogy mindenki megfizessen.”

Az album utolsó négy száma (Valentine’s Day, The Fall of Adam, King Kill 33 és Count Six and Die) lényegében csak együtt értelmezhető, összefolynak és az egységen belül is külön egységet alkotnak. Terjeng az elmúlás szaga, olyan sorok röpködnek mint „I saw that pregnant girl today / She didn’t know that it was dead inside”, magyarul „Láttam ma azt a terhes lányt, még nem tudta, hogy ami bent van, az halott”. Majd a Fall of Adam-ben ismét visszakanyarodunk a „God, gun and government” témához, de már nem gyorsul a tempó, minek is tenné, vergődéshez nem polkát hallgat az ember. Eddig az egész albumon a King Kill 33 állt a legkevésbé közel hozzám, de századszor is újrahallgatva a helyére került a nagy puzzle-ben: ebben a dalban pattan el valami végleg főhősünkben, amihez mélységesen sötét és nyers zene párosul, Manson hisztérikus kántálása pedig csak hab a tortán.

Végül pedig itt az utolsó tétel, a Count to Six and Die, amiben lényegében csak egy szál zongora szól Manson megtört hangja alatt, de pont ettől az egyszerűségtől lesz olyan drámai a vég – no meg persze attól, hogy a szám végén valaki hatszor felhúz egy pisztolyt, de csak ötször nyomja meg a ravaszt, eredménytelenül. A hallgató pedig eldöntheti, hogy vajon hatodszorra is elsül-e a pisztoly ebben az orosz rulettben.

Sosem tudjuk meg, mi lett Adam sorsa, ez a hallgatóra van bízva, viszont kaptunk egy minden részletében tökéletesre csiszolt albumot mély mondanivalóval, aminek a meghallgatása után muszáj volt szusszannom egyet, olyan nagy hatással volt rám. A Holy Wood-dal mélyre lehet merülni és nagyon megéri ez a merülés: az elmúlt 20 évben semmit nem kopott sem a mondanivalója, sem a zsenialitása ennek a lemeznek. Kötelező darab, szinte hibátlan.

„I won’t ask forgiveness
My faith has gone dry”

Szabad fordításban:

„Nem kérek megbocsátást.
A hitem elapadt.”

About Buga B 47 Articles
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

1 Comment

  1. Zenei blöff.( Az öreg Danzig is 4ig tolta.utánna szar) Mikor Trent Reznor Mester kihátrált a mesügje faszságaitõl, Tréfli Manson simán szar lett.?

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*