Kraken Duumvirate: The Stars Below, The Seas Above (2020)

Pár nappal ezelőtt már fény derült arra, hogy nálam ez a lemez lett az év albuma, most pedig azon volna a sor, hogy megindokoljam, miért. Amekkora lendülettel fogtam neki a cikknek, olyan gyorsan el is akadtam vele, mert kiderült: könnyebb volt megszeretni, mint érvelni mellette. Nem mentségemre mondom, de nem egy egyszerű lemezről van szó: gyorsan lekopnak róla a jelzők, minden súlya ellenére alig kézzelfogható, ráadásul úgy húzott el mindenki mellett, mint egy illanó kísértet, úgyhogy nem is volt időm közelebbről szemrevételezni. Egyszerűen csak tetszett, a következő pillanatban pedig már ott volt az első helyen. Én meg csak bámultam utána: ezt vajon hogy csinálta?

Azt már a legelején érdemes tisztázni, hogy amit a Kraken Duumvirate bemutatkozó lemezén kínál, az csak bizonyos értelemben metal, mindamellett csakis fémes közegben jöhetett létre. Ide nyúlik minden gyökere, innen az éltető energia. A sokszínű összkép ellenére le sem tagadhatná származását – és nem is tagadja –, de feltűnés nélkül elvegyülhetne drone/dark/experimental közegben is, és egy picit még a goth lelkületűek is a magukénak érezhetik. Több kapura játszik a finn duó, de az összes térfélen nyerésre áll. Taktikájuk kidolgozott és határozott, és ami a legfontosabb: eredeti.

Adva van a finn éghajlat borús adottságaiban őshonos doom – mint műfaj –, annak is a végletekig elmerészkedő kis/nagytestvére, a funeral doom, amely lényegéből adódóan kiváló terep a kísérletezésre, a játéktér átrendezésére. Számtalan lemez bizonyítja, hogy egyre táguló határai közt egyre több minden elfér. Így kerül be a képbe a Kraken Duumvirate is: ha kintebb toljuk a kerítést, máris a mi kertünk szélén találjuk.

Bizarr élmény először végighallgatni az egy óránál alig hosszabb albumot. A türelmetlenek gyengesége, az állandó ráfeszülés, hogy „na, mikor metálosodik már be?”, többször átvált egy másik opcióra: de hát végig azt hallgattunk, csak nem úgy, ahogy hozzá vagyunk szokva. A lassú, pulzáló hömpölygés, ami a lemezt jellemzi, a funeral doom olyan előadóinak hagyatékát idézi meg, mint a Colosseum vagy a Shape of Despair. A tengelyig merülésben nagy szerepe van Palomaki komor szellemének, és a szintén finn előfutárok már-már csudaszép temetői látomásainak, meg még egy csomó mindennek, amik mind ott ülnek a szekéren, ami ki tudja, honnan hová tart. Szerencsére a mi világunk is útjába esett, és hagyott is maga után valami nyomot: egy szellemképes benyomást, amiről nekem az Arrival című film ugrik be. Mintha azok a lények az áttetsző falon túl a Duumvirate világához tartoznának, és körkörös jeleik lennének a kulcsai a zene megértésének.

Elég csak a borítóra, vagy a számcímekre pillantani – Star-Spawn, The Temple, aztán a címadó The Stars Below, The Seas Avove és a zárótétel, a Queen, Arise! –, és már éledezik is a gyanú: mind abból a mitológiai szürkezónából emelkedik ki, amelynek atyja és ismerője a horror-irodalom szürke hercege, H. P. Lovecraft. Ha nincs is konkrét utalás e párhuzamra, máris sokat tisztult a kép: a tengerek mélyénél is lentebb és a láthatatlan csillagokon is túl olyan dolgok vannak, amelyeket csak rafináltan adagolt szavakkal vagy zenével lehet érzékelhetővé tenni. Lovecraftnak sikerült a maga módján, és úgy tűnik, a Duumvirate-nek is a magáén.

Köd-mágia és világon túliság tartja egyben a lemez főbb szerzeményeit, azt a négy sötét tételt, amelyek a mű gerincét alkotják. Bőven tíz perc fölötti játékidőkre van rámaszatolva négy komor kép, négy doom zenei látomás, amelyek súlyuk és sűrűségük ellenére sem tűnnek földhözragadtnak, éppen ellenkezőleg: ellibbennek a szakadék széléről, és mintha a szellőkre bíznák magukat.

Megijedni azért nem kell. Nem a szél zenél. Van itt minden, ami a magunkfajtát izgalomba hozza: bőgő, dob, akusztikus és torzított gitárok, gyászhangulat, világok temetése. És persze ének is, ami egyébként az egyik sarokpontja az egésznek. Az extrém hangok sorában ez a profi módon effektelt, de már alapból luciferien suttogó, sziszegő, kígyószerű jelenség vajon melyik végletet képviseli? És egyáltalán, beszélhetünk-e énekről? Az alattomosan modulált hang inkább narrátor szerepet tölt be: nem dalol, hanem csábít, megkörnyékez, pikkelyes nyelvével belénk lefetyel.

Úgy viselkedik, mint az ágy alól előbújt mumus. Körbelopakodja takaró alá bújt álmodóját, behúzza a függönyt, és ujjaival jeleket rajzol a levegőbe. Mantráinak szavai úsznak-lebegnek a zene fölött, mondatai füstszerű jelenségként tekergik körbe a dalszerkezeteket, szétmaszatolják a kontúrokat. Az arcunkba lehelt soroknak lelke és saját élete van. Esőként csepergő, gótikus gitártémák útvesztőjében kanyarognak, masszív falak mentén suhannak, miközben az egész album elmerül valami nem e világi áramlatban. Az áttetszőségben fürdő letargikus hangulat percek alatt mágikus állapotba transzformálja magát, több irányba is kitágul a tér, és a műfajkérdések értelmetlenné válnak.

Hét szám közül csak ennek a négynek van címe (a borítón is csak ezek vannak feltüntetve), de ott van ezek mellett három másik is, elválasztójelekként a „nagyok” közt, II, IV, és VI sorszámokkal ellátva. Ezek rövidebbek, kevesebb vizet zavarnak, más szerepük van: soft-indusztrial kattogásaikkal színesítik az egyébként is izgalmas hangképet, és pihenőhelyeket biztosítanak a nagyobb távok bebarangolásai szünetében.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a zenekarnak nem ez az első életjele. Megszületésük időpontja nem publikus, de első EP-jük már 2008-ban megjelent From the Dying Soil to the Eternal Sea címen, három évre rá, pedig a második is (The Astroglyphs of the Ritual of Deluge). Az azóta eltelt csendes években a duó koncepciója és annak megvalósítási minősége – a szerzemények kifinomultsága és a hangzás – eljutott arra a szintre, hogy egy olyan, igazán lenyűgöző és figyelemreméltó album születhessen meg, mint a The Stars Below, The Seas Above.

A hipnotikus zene mögött álló személyek – underground szokás szerint – nem sokat árulnak el magukról. Ami kevés infót megosztanak, az pont annyi, mint a semmi, így csupán idemásolom a borítón olvasható line-up-ot, amihez a magam részéről nem tudok mit hozzáfűzni. Ketten alkotják a zenekart: Grand Architeuthis S. Dux (architecture, armament and apparatus), és Magus Polypus Apollyon XI (scriptures, sermons and sonars). Ők tehát a Kraken Duumvirate – én pedig az ő rajongójuk vagyok.