Olyan sokszor írtam már zenekarokról, hogy egy idő után (vagy egy időre) lepattantam róluk, nem követtem a munkásságukat, hogy most elgondolkoztam azon: vannak-e egyáltalán olyanok, akik mellett folyamatosan kitartottam. Akiknek minden albuma megvan, ráadásul úgy – és ez fontos –, hogy miután megismertem és megszerettem őket, valamennyi lemezüket közvetlenül a megjelenésüket követően szereztem be. Vannak, ha nem is sokan, amiből le kellett vonnom azt a tanulságot, hogy én nem bandákhoz, hanem a műfajhoz vagyok lojális. Nem vagyok hajlandó unalmas Megadeth, Overkill, Paradise Lost stb. lemezeket hallgatni, jó zenékre vágyom, akár számomra korábban teljesen ismeretlen csapatoktól is.
Igazából több évtizedes távlatban érdekes arra válaszolni, hogy miért tartok ki egy zenekar mellett, és miért hagyom ott a másikat egy idő után. A megfejtés nagyon egyszerű: akikhez lojális maradok, azok úgy nyújtanak egyenletesen magas teljesítményt, hogy közben nem válnak számomra unalmassá. Élvezetes, szórakoztató, amit hallok tőlük, még ha nem is feltétlenül játszanak gyökeresen mást, mint korábban. Jó dalokat írnak, hangulatokat adnak át, van mondanivalójuk. Akikkel viszont szakítottam, azokra egy idő után nyilván ráuntam: előző albumaik kielégítettek, és már nem vágyom többre, vagy amit utoljára hallottam tőlük, már nem tetszett annyira, hogy várjam a következő lemezüket.
Nézzünk néhány példát a maximális lojalitásra és a majdnem teljes hűségre! A Metallicával való viszonyom egyértelmű: a Master of Puppets volt az a lemezük, amit már a megjelenésekor beszereztem, és azóta folyamatosan nyomon követem az együttes pályafutását. Messze nem voltam elégedett minden albumukkal, mégis mindegyiket azonnal magamévá tettem (kivéve a Lulut, ami számomra nem Metallica-anyag).
A Type O Negative-nak az October Rust-tól kezdődően vettem meg minden anyagát – rögtön a megjelenésekor – műsoros kazettán, illetve CD-n, a Trouble-t pedig a Manic Frustration lemez óta követtem ugyanígy. De ugyanezt mondhatom el az Avantasiával, az Ayreonnal, a Downnal, a Kamelottal, a Mustasch-sal, az Orange Goblinnal, a Soundgardennel és a Spiritual Beggars-szel kapcsolatban is. (Nyilván nagyságrendileg több olyan zenekar van, amelyiknek valamennyi anyagát birtoklom, ám azok egy részére legtöbbször visszamenőleg tettem szert.)
Legnagyobb kedvencemet, a Black Sabbath-ot a Live Evil, illetve a Born Again albumok megjelenése óta követem, viszont a zenekar pályafutásában sajnos éppen akkortájt kezdődött egy erősen hullámzó periódus. A Born Again sem volt tipikus Sabbath-anyag, a Seventh Star pedig még annyira sem, emiatt aztán nem is voltam túlzottan kihegyezve az új anyagokra. A Tony Martin érából a Tyr jött be, majd Dio-val a Dehumanizer, a többi Martin-os albumról csak válogattam, és legközelebb már csak a 13-at fogadtam kitörő örömmel.
Az Iron Maiden-től a maga idejében a Blaze Bayley-vel készült két lemezt hanyagoltam, a többi anyagra már a megjelenését követően lecsaptam. A Rob Halford-os Judas Priest-től egyedül a Ram It Down volt az, ami nem tetszett, de még azt is meghallgattam. A Ripper-éra első albumát, a Jugulatort beszereztem, de nem igazán fogott meg, így aztán a Demolition-t lehet, hogy nem is hallgattam.
A Manowartól egyedül a 2007-es, sokszámos Gods of War nem nyerte el elsőre a tetszésemet, a csapat többi anyagát 1984 óta mindig megvettem. Az Anthrax-szel hasonlóan vagyok, mint a Maiden-nel és a Priest-tel: Szabó Viktor kollégámmal ellentétben nekem a Bush-korszak nagyon nem jött be. A Sound of White Noise-ra még kíváncsi voltam, ám az Only-n kívül nem sok minden maradt meg belőle (ma már nem is hallgatom). A Stomp 442-be és a Vol 8-ba talán bele sem füleltem, érdekes módon viszont a We’ve Come for You All-t ismét csak rögtön a megjelenését követően beszereztem, és akkor talán valamennyire tetszett is, de azóta arra is a feledés homálya borult. Nem tehetek róla, számomra Belladonna a „one and only” Anthrax-torok.
A Corrosion Of Conformity kapcsán is ugyanezt tudom elmondani: tőlük a Blind volt az első lemezem, onnantól nagy rajongója voltam a bandának, egészen Pepper Keenan 2006-os távozásáig. A Mike Dean énekével rögzített, a csapat nevét viselő albumot még meghallgattam, de nem tetszett, így a rá következő IX talán ki is maradt a gyűjteményemből.
A másik két, jóval népesebb kategória már nem tartozik szorosan e cikk témájához. Az egyik, amit már említettem is, amikor egy idő után eltávolodom egy kedvencemtől, a másik pedig, amikor az ikszedik lemezével szeretek meg egy bandát, és visszamenőleg szerzem be valamennyi anyagát.
Nektek kik azok a kedvenceitek, akiknek – a megismerkedéseteket követően – valamennyi albumát a „maga idejében”, vagyis közvetlenül a megjelenése után szereztétek be?
Blind Myself, Freshfabrik…