Kedvenc külföldi dobosaim

Herman Rarebell

Annak ellenére, hogy a színpadon legtöbbször a hátsó sorban kapnak helyet, a dobosok a show főszereplői közé tartoznak. Ők a motor, a fűtő a gépházban: tőlük, hozzájuk igazodva mozog minden. Látszólag szolgai módon pakolják az alapot társaik alá, időnként pedig, egy-egy szóló erejéig ők is megistenülnek: előttük sötétbe borulnak a világot jelentő deszkák, és minden fény rájuk vetül.

Mindig is csodáltam azt a biológiai nonszenszt, ahogy az ütősök valamennyi végtagja egymástól függetlenül, más ritmusra kalapál. S bár nincs fülem a konkrét technikai megoldásokra, lenyűgöz a belőlük áradó dinamizmus, a gyorsaságuk, pontosságuk, és az, ahogy a legváratlanabb pillanatokban ízes díszítéseket illesztenek ebbe a zajos sormintába. Emberfeletti teljesítménynek tűnik a két lábdob géppuskaszerű pörgetése, a lassabb témákban vagy a sorvégeken hallható dekorációkban pedig a „zörejfelelősök” zenei intellektualitása, kreativitása mutatkozik meg.

A dobosok héroszok, egyes pillanatokban viszont showman-ná, zenebohóccá vedlenek át. A legritkább esetben szürke figurák, így nem nehéz rajongani értük. És mégis, a legtöbb esetben nehezen tudom megfogalmazni, miért szeretem x vagy y játékát. Nem tudatos elköteleződés, hanem ösztönös szimpátia ez, elég hozzá egy-egy jól időzített pörgetés, kiállás vagy szóló, máskor az erőteljes hangzás, az ellentmondást nem tűrő, határozott kéz- és lábmunka.

Az alábbiakban kedvenc dobosaimat idézem meg, a reggeli Top 10-hez képest valamivel nagyobb számban, többé-kevésbé kronologikus sorrendben haladva, igyekezvén egy-két konkrét emléket, benyomást felidézni velük kapcsolatban (zárójelben ismét azon csapatok neve, amelyekben számomra a legemlékezetesebb produkciót nyújtották).

Cozy Powell (Rainbow, Black Sabbath, Whitesnake)

Első dobos idolom a „nyolckarú”-nak is becézett Cozy Powell volt. Ahogy a Rainbow-ban a Long Live the Rock’N’Roll, a Kill the King, a Light in the Black és a Lost in Hollywood elején gyilkolja a tamokat!… Vagy ahogy a Whitesnake Slow & Easy-jének slide-gitáros bevezetője után beindítja a dugattyúkat!… Máig imádom öblösen telt, természetes hangzású dobjának soundját. A Black Sabbath-ot vele láttam 1989 szeptemberében a BS-ben. Jelenléte, játéka olyan korongok fényét is emelte, mint a Michael Schenker Group One Night at Budokan koncertlemeze vagy a Sabbath Headless Cross és Tyr albuma.

Herman Rarebell (Scorpions)

Rarebell mindenekelőtt csapata 1978-as, Tokyo Tapes című koncertalbumán nyújtott teljesítményével szerzett nálam jó pontokat. Persze ott van még a hét évvel későbbi World Wide Live is, és a kettő között négy remek stúdióalbum, úgyhogy volt időm megismerni és megszeretni a játékát.

Lars Ulrich (Metallica)

Sokáig abszolút kedvenc zenekarom ütősének logikus módon ott kellene lennie nálam az aktuális dobogókon, ám Lars valahogy sokáig nem tartozott az élmezőnybe. Bár már a csapat első nótájában, a Hit the Lights-ban is nagyon ott van a szeren, mégis csupán a Garage Days Re-Revisited EP-jét (a Helpless-t) nyitó aszimmetrikus dobritmusra mondtam először azt, hogy „ez igen!”. Az …And Justice for All albumon nagyon előtérbe volt tolva a dobhangzás, úgyhogy nem volt nehéz elismeréssel adózni a „dán srác” kvalitásainak. Ki az, aki el tudná felejteni a One közepén géppuska-módra pörgő kétlábdobot vagy a Dyers Eve bevadulását közvetlenül megelőző tamsétát? És persze sok évvel később a St. Anger szónikus borzalmát? 🙂 Mondjanak bármit is Ulrichról, ha nem is ő a színtér legpengébb dobosa, érdemei a Metallica felemelkedése, a világ legjobb metalzenekarrá válása kapcsán elvitathatatlanok.

Dave Lombardo (Slayer, Grip Inc., Suicidal Tendencies)

A 80-as években a Slayer dobosaként rajongtunk érte (egy rövid kihagyástól eltekintve 11 éven át birtokolta ezt a címet), ma viszont már a műfaj egyik legnagyobb vándormadaraként, sokak által foglalkoztatott ütőseként tartjuk számon. Próbálok visszaemlékezni, mikor került nálunk félisteni státuszba; a Reign in Blood albummal már egyértelműen, engem viszont nem feltétlenül a gyorsaságával, mint inkább technikás megoldásaival, a zene masszív tömbjéből kicsillanó „trükkjeivel” fogott meg. A Grip Inc.-ben is magabiztosan uralta a terepet, és annak is örültem, amikor a Suicidal leszerződtette. Fazonra jó ideje kilóg a marcona metalfejek táborából, de a keze-lába máig acélos. Nem követtem minden megmozdulását, de nálam már az említett három bandában elkövetett „bűnei” is elegendőek a Hall of Fame-tagsághoz.

Lombardo 1984-ben

Charlie Benante (Anthrax, S.O.D.)

Ha a Spreading the Disease-en nyújtott teljesítményével még nem is, az Among the Living-en tanúsított magabiztosságával, markáns dobtémáival, pörgetéseivel és sound-jával egyértelműen bejátszotta magát az irányzat legjobb ütősei közé. És persze az S.O.D.-ről se feledkezzünk meg…

Kirk Arrington (Metal Church)

A korai Metal Church különutas muzsikájának, úgy gondolom, Arrington szabálytalan, sokszor tördelt ritmusú, fifikás dobjátéka adta meg az alaphangot. Ezen belül is, a debütalbumon a cinek jelentik az egyedi ízt, a Blessing in Disguise-on pedig minden együtt van a tökéletes produkcióhoz. Érdemes egyszer csak az ő kéz-és lábmunkáját figyelemmel követve hallgatni ezt a két albumot. Az első öt MC-lemez vele készült, az utolsó valamivel halványabb, de a többi – jórészt neki köszönhetően is – zseniális anyag!

Metal Church (Arrington jobbról a második)

Andy Galeon (Death Angel)

Mindössze tízéves (!), amikor kuzinjaival megalapítja a legendás Bay Area-i csapatot, a The Ultra-Violence-en pedig a 15 éves Andy produkál egészen fantasztikus dolgokat. Egészen más iskolát képvisel, mint Arrington, belőle – ahogy társaiból is – a fékeveszett vadság árad. Hallgatom a bemutatkozó album dalait, és magam előtt látom zabolátlan, ugyanakkor nagyon is összehangolt mozdulatait. Öt Death Angel- és két The Organization-nagylemezt követően jó egy évtizedre eltűnt a süllyesztőben, kevésbé ismert csapatokban gályázott. Kíváncsi vagyok, a Blind Illusion ütőseként – remélhetőleg még az idén – milyen teljesítménnyel rukkol majd elő.

Igor Cavalera (Sepultura)

Az ős-Sepultura-fanatikusok, gondolom, a kezdetek óta istenítik az ifjabb Cavalera-fivért. Mai füllel, nekem már a Beneath the Remains-en is tetszik a játéka, ám úgy emlékszem, annak idején az Arise-től kezdődően került nálam is szupersztár státuszba. Ő volt a dél-amerikai törzsi gyökerekből táplálkozó, vad brazil, a szőke indián, aki démoni erővel uralta és gyilkolta dobjait. Hangszerébe a Chaos A.D. és a Roots albumokon költöztek bele végérvényesen az egyenlítői dzsungel szellemei. Utánozhatatlan mágia volt, még ha rövid ideig is tartott…

Scott Travis (Judas Priest, Fight)

Bár már néhány esztendővel korábban feltűnt a színtéren (Racer X), az én életembe Travis csupán 1990-ben, a Judas Priest Painkiller albumával zakatolt be, új energiákat adva a némileg irányt vesztett csapatnak. Mintha Tipton-ék motort cseréltek volna a masinában… (Más kérdés, hogy ezután egy minden eddiginél hosszabb – két stúdióalbum közötti – szünet következett a banda életében.) Érdekesség, hogy míg Halford és K.K. Downing-ék útjai 1992-ben jó időre elváltak, Travis „osztódott”: ment is (Robi bácsival a Fight-ba, ahol a War of Words albumon is meggyőző teljesítményt nyújtott) és maradt is a Priest-ben.

Mike Portnoy (Dream Theater, Sons Of Apollo)

Napjaink Cozy Powell-je: virtuóz játékát hallva vele kapcsolatban is sokszor éreztem, hogy mintha néggyel több végtagja lenne, mint a többi földi halandónak; mintha ütői egyszerre jelen lennének a dobszerkó minden pontján. Hírnevét a 90-es években, a Dream Theater klasszikus albumaival alapozta meg, az ezredforduló környékétől viszont szinte lehetetlen átlátni szerteágazó tevékenységét. Felsorolni is hosszú lenne azokat a zenekarokat, ahol az elmúlt csaknem negyed század során megfordult. Nyughatatlan és fáradhatatlan, egyszerre mindig több vasat tart a tűzbe. Azon produkciók közül, amiket hallottam tőle, nekem karrierje eddigi két végpontján – a DT-ben és a Sons Of Apollo-ban – nyújtott teljesítménye imponál a legjobban.

Jörg Michael (Rage, Mekong Delta, Axel Rudi Pell, Stratovarius)

Ha nem is tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, ámulattal adózom sokszínűségének és elnyűhetetlenségének, hogy „mindig ott volt, ahol történt valami”. 1986-87-ben segített Peavy-nek a Rage beindításában, miközben Gordon Perkins művésznéven oszlopos tagja volt az ugyanakkortájt induló Mekong Deltának is; Ralf Huberték első négy albumát miatta is szeretjük. A 90-es években Axel Rudi Pell stabil alkotótársa, játékát a szőke gitáros első hét stúdiólemezén élvezhetjük. Schmier-rel és Schmuddel-lel együtt mindvégig a Headhunter alapembere (volt? – a csapat jelenleg szünetelteti működését); a Grave Diggerben két, a Running Wild-ban négy éven át diktálta a tempót, a Stratovariusnak két etapban összesen 16 esztendőn át volt a tagja; közben pedig megfordult a Saxonban és egyéb csapatokban is. Számos remek anyag, több kedvenc lemezem fűződik a nevéhez, úgyhogy neki is itt, az elitben a helye.

Eloy Casagrande (Sepultura)

Az ifjú titánt sokan fikázzák (ahogy magát a Cavalera-éra utáni Sepulturát is), nekem viszont ő az egyik újkori kedvencem. Kirobbanó erő, tömény dinamizmus, ha úgy tetszik, agresszió jellemzi. Legyen szó lemezről vagy színpadi produkcióról, a csapat muzsikájából – természetesen Andreas Kisser-é mellett – az ő produkcióját élvezem a legjobban.

Robban Bäck (Mustasch)

És itt van egy másik „fiatal” tehetség, szintén kiROBBANó formában, akit az elmúlt bő egy év folyamán, a koronavírus-vészhelyzetből adódóan, ha jól számolom, hatszor is volt alkalmam látni-hallani: először élőben, a Dürer Kert színpadán, azt követően pedig a Mustasch online koncertjein. Öröm nézni, amilyen lazán, egyszersmind magabiztosan játszik a svéd srác az előtte terpeszkedő instrumentumon.

* * *

Változatosság gyanánt, ez alkalommal a kedvenceimről szóló dicshimnuszokat követően vettem elő megint régi listáimat, amelyek szépen felvázolják kezdeti rajongásom evolúcióját, és mintegy logikus alapot képeznek a fenti állításokhoz.

1985 végén így nézett ki nálam az ütősök élmezőnye, ami jól mutatja, milyen irányból léptem át a heavy metal birodalmának határát (Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep, Black Sabbath, Rainbow):

1. Herman Rarebell
2. John Bonham
3. Ian Paice
4. Cozy Powell
5. Lee Kerslake
6. Bill Ward
7. Nicko McBrain
8. Dave Lombardo
9. Lars Ulrich
10. Clive Burr

Érdekes, hogy Lombardo már ekkor is ott volt a Top 10-ben, holott a Hell Awaits egyáltalán nem tetszett. Az alábbi, 1986 végén készült rangsor szerint akkor még a Reign in Blood sem, a Master of Puppets viszont eléggé letaglózott ahhoz, hogy Lars Ulrich-ot Mr. Octopuss mögé, a dobogó második helyére katapultálja:

1. Cozy Powell
2. Lars Ulrich
3. Nicko McBrain
4. Clive Burr
5. Herman Rarebell
6. Pete Lancer
7. Lee Kerslake
8. Neil Peart
9. Gary Young
10. A. J. Pero

De ki a fene a Gary Young? Tudja valaki? Nem emlékeztem rá, úgyhogy utánanéztem: a brit Avenger dobosa (jelenleg is!), akinek a csapat 1984-es albumán, a Blood Sports-on nyújtott teljesítménye, úgy tűnik, anno nagyon bejött nekem. (Na de ennyire, hogy kitúrja a felsőházból a Reign in Blood-ot feljátszó Lombardo-t?) Mint látható, ebbe a kategóriába is begyűrűzött az akkoriban dúló Stormwitch-rajongásom (Pete Lancer), Neil Peart pedig a Rush All the World’s a Stage című koncertlemezén nyújtott teljesítményével vívta ki a fináléba jutást.

1987 végén még mindig Powell fején a korona (valószínűleg még ekkor is tartott az On Stage-koncertalbumon alapuló Rainbow-rajongásom); érdekes, hogy abban az esztendőben a korai Maiden volt nálam a favorit (és nem a Dickinson-korszakos felállás), és végre Arrington és Lombardo is helyet kapott a legjobb öt között:

1. Cozy Powell
2. Clive Burr
3. Pete Lancer
4. Kirk Arrington
5. Dave Lombardo

1988 nálam egyértelműen a thrash-ről szólt és olyan albumok ütőseiről, mint a South of Heaven, az …And Justice for All és a State of Euphoria:

1. Dave Lombardo
2. Lars Ulrich
3. Charlie Benante

1989-ben viszont csak a Metallica dánja tudott megragadni nálam a dobogón, Arrington a Blessing in Disguise-nek köszönhetően dicsőült meg, Powell viszont biztos nem a Black Sabbath Headless Cross-ja miatt lett bronzérmes. Szerintem ebben az évben is gyakran hallgattam a korai Rainbow-albumokat… 🙂

1. Kirk Arrington
2. Lars Ulrich
3. Cozy Powell

Még néhány nap és kiderül, a heavy metal műfaján belül ti, olvasók kit tartotok az elmúlt évtizedek legjobb dobosának. Nagyon kíváncsi vagyok rá.

About Coly 1043 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

2 Comments

  1. “Hivatalosan” Jörg játszik a Running Wild The Rivalry albumán, ugyanakkor a mai napig nem hiszem el, hogy az nem dobgép.

  2. Hmm…Ok tudom ez szubjektív, azonban hiányoltam az általam nagyrabecsült művészeket, akik mindent tudnak a hangszerről.
    Gene Hoglan (Nekem Ő a No1. Nem is magyarázom miért.)
    Vinnie Paul
    Away
    Hellhammer
    Sylvian Bouvier(Igorrr)
    Emilio Marquez (Possessed)

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*