Kedvenc külföldi billentyűseim

Erik Norlander

A gitár, a basszusgitár és a dob alaphangszere a heavy metalnak, a szintetizátor (zongora, orgona) nem az. Utóbbi inkább a hard, pszichedelikus és egyéb rockban jut szólószerephez, a keményebb irányzatokban inkább díszítő, sűrítő feladata van. Leszámítva a progresszív irányzatot, ahol szintén van miért odafigyelnünk rá.

Éppen ezért, míg a fent említett hangszeresekkel Dunát lehet rekeszteni, és a bőség zavarával küzdünk, amikor ki kell választanunk kedvenceinket, a billentyűsökkel lehet, hogy gondban vagyunk ezen a téren. Hatottak-e ránk ugyanúgy, mint a gitárosok vagy a dobosok, nyújtanak-e olyan teljesítményt, ami nem csupán profi, de egyenesen lenyűgöző? Játszanak-e úgy, olyan feltűnően, hogy azzal csapatuk hangzását, zenéjének karakterét is meghatározzák?

A fekete-fehér billentyűszőnyeg mágusai első körben a 60-as évek végétől a 80-as évek első feléig élték hőskorukat, majd a durvább irányzatok, a thrash, a black és a death metal, a crossover, sőt még a grunge előretörése is háttérbe szorította őket. A progresszív és az alternatív metal (a furcsa, egyedi stílusú és hangzású muzsikák) népszerűvé válása kellett ahhoz, hogy ismét több reflektorfény vetüljön e hangszeres kategória legjobbjaira.

Mielőtt sorra venném örökös kedvenceimet, azokat a billentyűsöket, akik az elmúlt csaknem négy évtizedben a legnagyobb hatást gyakorolták rám, szokás szerint ismét fellapozom egykori jegyzeteimet, amelyekből kiderül (amit már amúgy is tudtok), hogy a heavy metal kiválóságait megelőzően milyen típusú zenék és mely rockbandák billentyűsei tettek rám mély benyomást. Az 1985 végi Top 10-em például így nézett ki ebben a kategóriában (zárójelben azok a zenekarok, amelyekkel az illetőt megkedveltem):

1. Ken Hensley (Uriah Heep)
2. Jon Lord (Deep Purple)
3. Ray Manzarek (The Doors)
4. Don Airey (Black Sabbath, Rainbow, Ozzy, Deep Purple)
5. Tony Carey (Rainbow)
6. Doug Ingle (Iron Butterfly)
7. Manfred Wieczorke (Eloy)
8. Eddie Jobson (U.K.)
9. Tony Iommi (Black Sabbath)
10. Andy Nye (MSG)

A listához némi kommentet is fűznék. Ray Manzarek harmadik helye: érdekes, pedig ekkor még el sem kezdődött nálam a The Doors-őrület, volt vagy négy számom a csapattól… 🙂 Iron Butterfly, Eloy, U.K.: ezek a csapatok máig nagy kedvenceim, az első kettőben alaphangszer a szinti, Eddie Jobson pedig ugye nemcsak a billentyűs hangszer virtuóza, hanem az elektromos hegedűé is. Tony Iommi a billentyűsök mezőnyében: mint írtam, ezen a vonalon elég szűkös volt a felhozatal, márpedig a pincemély riffek atyja a 70-es években nemcsak gitárosa, hanem billentyűse is volt csapatának, így nem is annyira lógott ki a sorból. Tony Carey és Andy Nye: akkor még egy jól sikerült koncertalbum (On Stage, illetve Rock Will Never Die) is elég volt ahhoz, hogy valaki bekerüljön nálam az élmezőnybe.

1986 vége:

1. Jon Lord
2. Ken Hensley
3. Eddie Jobson
4. Don Airey
5. Ray Manzarek
6. Doug Ingle
7. Jens Johansson
8. Andy Nye
9. Tony Carey
10. Mark Stein (Vanilla Fudge)

Hoppá, Jobson itt már dobogós, új szereplő az Iron Butterfly-jal és a The Doors-szal egy mezőnyben játszó Vanilla Fudge billentyűse, az új generáció képviselőjeként pedig Jens Johansson is, aki az első két Malmsteen-lemeznek köszönhetően akkreditáltatta magát az elit klubba.

1987 végén viszont már csak a dobogósokat nevesítettem, és itt nincs is különösebb meglepetés:

1. Jon Lord
2. Ken Hensley
3. Don Airey

Onnantól viszont a fókuszom a thrash-re helyeződött át, így 1988 és 1989 végi összesítésemben már nem is szerepelt a billentyűs kategória. Ami pedig all time kedvenceimet illeti, az előző hetek rangsoraival (énekesek, gitárosok stb.) ellentétben most kivételesen azokon a muzsikusokon megyek végig, méghozzá ugyanabban a sorrendben, akik ma reggel közzétett tízes listámon szerepelnek. Többet talán nem is tudnék megnevezni…

Ken Hensley (Uriah Heep)

Listám első-második helyén egy ikercsillag, a műfaj két – sajnos már nem élő – klasszikusa található. Ha Hammond orgonáról, a billentyűs hangszerek alkalmazásáról beszélünk a kemény rockzenében, elsőként ők jutnak eszembe. Nehezen is tudnék rangsorolni, hol az egyiküket, hol a másikukat helyezném előrébb – de csak egy hajszállal. Megannyi klasszikus nóta sorakozik a nevük mellett. Hensley-t lemezeken és élőben is prezentált gitár- és énektudása különbözteti meg egykori pályatársától (Lordot pedig más, amiről mindjárt írok); az élen most lehet, hogy pusztán azért ő, és nem a Deep Purple néhai kiválósága végzett, mert az utóbbi időben inkább Uriah Heep-et, mint a Mély Bíbor hangjait hallgattam.

Jon Lord (Deep Purple)

Valamiért úgy gondolok rájuk, hogy míg Hensley orgonafutamai méltóságteljesen hömpölyögnek, Lord játéka hangok gyors egymásutánjára épül. Hensley időnként egyeduralkodónak tűnt csapatában, míg Lord a Ritchie Blackmore-ral való zenei rivalizálás révén hozta ki magából a legjobbat. Plusz a DP billentyűsénél ott van a komolyzeneszerzői véna is, gondoljunk csak a Concerto for Group and Orchestrára. Speed King, Highway Star, Lazy, Child in Time – köszönöm, Mester!

Jordan Rudess (Dream Theater)

A DT második billentyűse, Derek Sherinian játékával nem igazán sikerült megbarátkoznom, igaz, nem is nagyon volt időm rá. 🙂 Egy EP, amit különben nagyon szeretek (A Change of Seasons) és egy nagylemez, amit kevésbé (Falling into Infinity), kötődik a nevéhez, négy év után viszont Petrucci-ék is úgy érezhették, hogy nincsenek vele egy hullámhosszon. Utódával, Rudess-szel viszont úgy tűnik, nagyon is sikerült megtalálni a hangot, hiszen a ma már kopasz-kecskeszakállas szintis több mint két évtizede a csapat tagja. Engem a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory albumon nyújtott teljesítményével nyűgözött le, de a Six Degrees of Inner Turbulence-t és a Train of Thought-ot is szerettem vele. Színpadon is volt alkalmam látni, sőt, interjút is készítettem vele. Akkor még sok haja volt… 🙂

Kevin Moore (Dream Theater)

Moore játékának is köszönhető, hogy megszerettem a DT muzsikáját. Az Awake album és mindazok, akik elkövették, egyformán a szívemhez nőttek. Míg Rudess a virtuóz, a hangzsonglőr és a zenebohóc, addig Kevin a maga visszafogottságában az érzelmes, lelkiekben gazdag művészt testesítette meg számomra. Utóbbi dicsőséglistáján ott van még az Images and Words lemez is, de az Álomszínház harmadik előadása volt az, ami Moore-t halhatatlanná tette számomra.

Jens Johansson (Yngwie Malmsteen, Stratovarius)

Malmsteen első albumán hallottam először a játékát: időnként csembalószerű hangzással festette alá a főnök virgázását, máskor pedig olyan felelgetős párbajokat vívtak Yngwie-vel, mint a példakép Blackmore Lord-dal. Érdekes, hogy bár a Trilogy-n jóval nagyobb teret kapott a kibontakozáshoz, az a lemez elődeihez képest valamelyest csalódás volt számomra, így Jens játéka sem ragadt meg bennem mélyebben. Ezt követően sok neves előadóval muzsikált együtt, számomra azonban a Stratovarius Destiny és Infinite lemezein produkált még emlékezeteset (vagy éppen ellenkezőleg: lehet, hogy e remekül sikerült anyagok tették őt is naggyá?).

Johansson Malmsteen-nel, 1986 táján

Josh Silver (Type O Negative)

Számomra a Type O zenéjének sejtelmes, gyönyörűségében is fenyegető hangulatát Steele éneke és Silver szintetizátorhangjai teremtették meg. A Jesus Christ Looks Like Me templomi orgonafutamai, a Set Me On Fire-t felvezető dallam, a My Girlfriend’s Girlfriend hipnotikus-pszichedelikus kezdése, a Burnt Flowers Fallen jeges szintiágya, amelyben a száraz gitárriffek ringatnak bennünket – megannyi momentum, amely a 90-es évek közepén az együttest legnagyobb favoritjaim közé emelte.

Roddy Bottum (Faith No More)

Két kedvenc FNM-albumom a The Real Thing és az Angel Dust, és ezek nagyszerűségében bizony Bottum keze is vastagon benne van. Ha csak arra gondolok, hogy első számú favoritom, a From Out of Nowhere zseniálisan csiklandozó alapdallamát is neki köszönhetem, vagy hogy a banda legnagyobb slágere, az Epic is az ő zongorahangjaival ér véget… és úgy sejtem, a briliáns Woodpeckers from Mars vonóshangjai is az ő instrumentumából szabadulnak ki, plusz az Edge of the World is Patton énekével és Bottum zongorajátékával andalít. Már ez elég lenne a saját csillaghoz a Hollywood Boulevard-on… 🙂

Don Airey (Black Sabbath, Rainbow, Ozzy, Deep Purple)

Azt hiszem, Airey-t nem becsüljük eléggé, holott mindig ott volt, ahol „ott kellett lenni”, ahol időnként egészen nagy dolgok történtek. Talán mert szeretett meghúzódni a háttérben, vagy nem volt az a kifejezett showman-kinézetű figura, és a színpadon inkább „eltették” hátra vagy oldalra. 1974 óta űzi az ipart (első nagylemez, egyből Cozy Powell-lel); az én életembe a Black Sabbath Never Say Die-jával érkezett meg, ami ugyan nem a csapat legnagyszerűbb albuma, viszont az a BS-lemez, amin talán a legtöbb szinti hallható. A Rainbow Down to Earth albumán nem sok szerep jutott neki, de egy-két ízes betétet ezen a korongon is elhelyezett. Gary Moore Dirty Fingers albumát és rajta Airey játékát is nagyon kedvelem, de a 80-as évek legnagyobb GM-klasszikusai, a Run for Cover és az After the War lemezek is vele készültek. A csúcs nálam mégis Ozzy Osbourne első szólóalbuma, a Blizzard of Ozz, amelyen többek között a Mr. Crowley intrója és a Revelation (Mother Earth) zongorabetétje miatt hajtok fejet a műfaj szürke eminenciása előtt.

Airey balról a második

Tony Carey (Rainbow)

Sokszor leírtam már: kedvenc élő albumom a Rainbow On Stage koncertlemeze, amelyen Carey uralja a billentyűs hangszerparkot, és Blackmore-ral zseniálisan gyilkos párost alkot, például a Man on the Silver Mountain blues-os középrészében, a Still I’m Sad-ben pedig egy komolyabb szólóra is lehetősége nyílik. Ja, nem mellesleg a csapat második nagylemezén, a Rising-on is őt halljuk, ahol leginkább a záró A Light in the Black-ben produkálja magát. Kár, hogy ’77 után elsodródott a keményebb zenék világától, és később már csupán egy-egy vendégszereplés erejéig tért vissza közénk (Sinner, Zed Yago stb.).

Carey fénykorában, Ritchie Blackmore oldalán

Erik Norlander (Lana Lane)

Az amerikai billentyűs, dalszerző, producer az évek során számos neves előadóval dolgozott, én magam viszont elsősorban felesége, Lana Lane albumairól ismerem játékát. Márpedig azokon igencsak hangsúlyos szerepet kap a szintetizátor… A velük (Lane-nel és Norlanderrel) való ismerkedésre a Queen of the Ocean és a Secrets of Astrology nagylemezeket ajánlom. Az úriember emellett természetesen szakmányban gyártja szólóanyagait, és időnként mások produkcióiban (Ayreon, Mark Boals, Aina stb.) is vendégszerepel.

Ha gondolatban végigfutok a fenti zenészek névsorán, számos olyan lemez címe ugrik be, amelyeket legnagyobb kedvenceim közé sorolok – köszönhetően többek között az itt felsorolt billentyűsöknek. Az előválogatón olyanok ugrottak még be, mint Madonna Wayne Gacy (Marilyn Manson) vagy Tuomas Holopainen (Nightwish), ám hozzájuk nem tudok ilyen konkrét élményeket kötni. Plusz természetesen ott vannak azok (például Keith Emerson az ELP-ből vagy a Pink Floyd-os Richard Wright), akik nem a hard rock/heavy metal világában alkottak nagyot, mégis nagyra értékelem a játékukat. Velük teljes a kép…

About Coly 1043 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*