Insidious Disease: After Death (2020)

2004 – 2010 – 2020. Röviden így foglalható össze a banda eddigi pályafutása. Ez annyit jelent, hogy 2004-ben alakultak, 2010-ben jelentették meg bemutatkozó lemezüket, míg idén a folytatással készültek el. Tulajdonképpen egy újabb extrém metal szupergrupról beszélhetünk. Marc Grewe énekes, Tony Laureano dobos, Sven Atle „Silenoz” Kopperud és Jon Øyvind „Jardar” Andersen gitárosok, illetve Shane Embury basszusgitáros egyesítették erőiket a formációban; úgy gondolom, a muzsikusok előéletét felesleges ecsetelnem.

Ami az előzményeket illeti, arról Marc Grewe így beszélt: „A zenekart már 2004-ben létrehozta Silenoz és Tony Laureano, amikor utóbbi is még a Dimmu Borgir tagja volt, és a turnék alatt jammeltek, amikor Tony nem repült haza Floridába. A Shadowcast albumot négy év alatt írták meg. Én 2009-ben csatlakoztam hozzájuk, amikorra a lemez és a szövegek már elkészültek.”

Tudvalevő, hogy az énekes évekig az extrém muzsikán kívül ténykedett, felbukkanása mégsem számított meglepetésnek. Erre saját szavai szolgálnak a legjobb bizonyítékul: „Nos, mindig úgy éreztem, hogy a része voltam a színtérnek, még akkor is, ha nem rögzítettem lemezeket. Mindig kapcsolatban maradtam ezzel a zenével, de természetesen, amikor kapsz egy ajánlatot, hogy olyan emberekkel játszhatsz, mint akik ebben a bandában vannak, egy ilyen lehetőséget nem utasítasz el.” Marc amúgy nincs kibékülve a fentebb említett szupergrup meghatározással: „Személy szerint nem szeretem az all star projekt terminust. Az évek során zenekarként, együtt nőttünk fel, vagyis nem csak egy projekt vagyunk. Mindig fontos, hogy meglegyen a személyes kapcsolat, ahelyett, hogy csak összejöjjünk a stúdióban. Kétszer az évben Norvégiába utazom egy vagy két hétre, hogy a dalokon dolgozzunk, amelyeket előtte online osztunk meg egymással.”

Miután a Shadowcast-ot ismerem, úgy gondolom, abszolút nem vallottak vele szégyent, nem domborodott ki rajta konkrétan egyik vagy másik anyazenekar hatása, hanem egyfajta egészséges koktélt alkotva, mindegyikből volt benne egy kevés. Akkor csupán néhány fesztiválfellépésre futotta erejükből, komplett turnét nem bonyolítottak le, tehát a promócióra nem tudtak komoly hangsúlyt fektetni. (2009-ben unsigned bandaként játszottak a Wacken fesztiválon.)

Ezen az új korongon már 2012-ben elkezdtek dolgozni, azonban annak, hogy csak most dobták piacra, roppant prózai okai vannak. Egyfelől egy tagcsere, Jardant Terje „Cyrus” Andersen váltotta, másfelől az együttes a Nuclear Blasthez szerződött. A történéseket Grewe így foglalta össze: „Az első dalokat már 2012-ben megírtuk, de természetesen, ha egy új Dimmu Borgir vagy Napalm Death lemez jött ki, mindig azok élveztek elsőbbséget, hiszen azok a bandák fizetik a tagok számláit, és minden ilyen alkalom komoly turnékötelezettségekkel is jár. És bár az anyagot már 2018-ban befejeztük, némi időbe telt, míg az új kiadóval mindent összehoztunk. A Century Media nem vázolt fel opciót a második koronggal kapcsolatban, így valaki mást kellett keresnünk, aki megjelenteti a lemezünket. Boldogok vagyunk, hogy a Nuclear Blast-hoz szerződtünk, mivel itt valóban törődnek velünk és jelenleg minden frankó.” A gitárosváltásról: „Jardar nem tudott kiállni az emberek elé koncertezni, kényelmetlenül érezte magát a színpadon. Manapság remeteéletet él a norvég erdőkben. Cyrus már korábban is ismert bennünket és nagyszerű, hogy a csapatban van, mivel minden tekintetben nagyon tapasztalt és igazán barátságos, rendes srác.”

Felvezetés gyanánt Silenoz így fogalmazott: „nem akartuk újra feltalálni a kereket, megelégedtünk egy jó groove-val, amit kellemesnek találtunk”. Marc Grewe: „Az új album középtempósabb, mint az előző. Ez valószínűleg az előadásomra vonatkozik, mivel ebben a tempóban komfortosabban érzem magam és ily’ módon jobban elérem a kívánt eredményt. Fűszerként szeretem a blastbeat-eket, azonban ha túl sok van belőlük, néha összezavarnak. Tudod, öreg vagyok már… :-)”.

Silenoznak tökéletesen igaza van, valóban nem váltották meg a világot, nem álltak neki kísérletezgetni, esetleg a műfajt megújítani, szimplán egy megbízható, erős nótákkal felvértezett hanghordozóval rukkoltak elő. Tapasztalt veteránokról lévén szó, a csalódás alapból kizárt, a kitűnő minőség mindvégig garantált. A muzsikát nem kell sem megfejteni, sem a végletekig kielemezni, adja magát a zene. Elődjével kapcsolatban annak idején azt állapítottam meg, hogy riffek, basszustémák, harmóniák és hangulat tekintetében a svéd (stockholmi) hatás érvényesül rajta, és ez a véleményem az új anyagra is áll.

Már a nyitó Soul Excavation kiváló doom-os váltása, dallamai is előrevetítik, hogy mire számíthatunk az előttünk álló 43 percben, mintegy kijelölve a zenei irányvonalat. Nem áll messze a valóságtól, hogy a szerzemények fogósak, legyen szó a Betrayer-ről, a Divine Fire-ről, az Unguided Immortality-ról vagy a Born into Bondage-ről, mindamellett a súlyosság, a brutalitás sem hiányzik belőlük. Az is pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét, hogy az anyag nem nevezhető monotonnak, nem ész és vég nélküli zúzást kapunk az arcunkba, hanem váltásokkal tűzdelt, bonyolult ritmusképletektől mentes szerzeményeket. Azt ellenben semmiképpen nem hallgathatom el, hogy – anélkül, hogy bármelyik muzsikus teljesítményét leszólnám – Tony Laureano szinte ellopja a show-t, újfent félelmetes produkcióval hívja fel magára a figyelmet; mániákus játékával, eszement pörgetéseivel, itt-ott blastbeat-jeivel most sem hazudtolja meg önmagát.

Száz szónak is egy a vége, az After Death mindenképpen 2020 legjobb death metal lemezei közé tartozik. Bízom benne, hogy harmadik alkotásukra nem kell majd újabb tíz esztendőt várni.

A cikk szerzője: Dávid László 749 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*