Bloody Hammers: Songs of Unspeakable Terror (2021)

Két esztendővel ezelőtt a semmiből robbant be az életembe, és aktuális albumával, a The Summoning-gal a második helyen végzett aktuális év végi listámon. Persze csak számomra volt új a 2012-ben alakult észak-karolinai formáció, amelynek ez már az ötödik nagylemeze volt. A zenekarnév alapvetően két embert takar: Anders Manga énekes-gitáros-basszusgitárost és feleségét, a billentyűs hangszereken játszó Devalliát. Természetesen a stúdióban és a színpadon is szükségük van egy dobosra, akinek kilétét ez alkalommal homály fedi, és koncerteken egy gitárosra, míg a frontember a négyhúros hangszert kezeli.

A duó zenéjével a hard rock és a doom metal mezsgyéjén egyensúlyoz. Dalaik átlagsebessége középtempós, muzsikájuk inkább hangulatában, mintsem iramát tekintve doom-os, témáikat pedig az okkultizmus és a horror világából merítik. Mangáról tudni kell, hogy gyerekkora óta a „rettegős” mozik szerelmese. Ha jól emlékszem, a The Summoning megjelenését követően mintha azt tervezte volna, egy horrorfilmzene-szerű alkotást szeretne összehozni, ám végül valami egészen más sült ki a dologból.

„Amikor szűk egy évvel ezelőtt beütött a koronavírus-járvány, és a kijárási korlátozások miatt a négy fal között ragadtunk, arra gondoltam, egy újfajta zenei projektbe kell beleásnom magam, ami kreatív menekülési útvonalat kínál számomra a COVID-19 fenyegetése elől – idézi fel Manga a kezdeteket. – Mivel a The Summoning nem sokkal azelőtt látott napvilágot, nem egy újabb Bloody Hammers albumban gondolkodtam. Amikor hallottam, hogy New York különösen megszenvedi a pandémiát, sorra eszembe jutottak azok a kedvenc bandáim, amelyek abból a régióból származnak: a Misfits, a Ramones, a Dead Boys, Wendy O. Williams és a The Plasmatics, a The Voluptuous Horror of Karen Black, a Twisted Sister és hasonlók. Így jött az ötlet, hogy készítsünk egy horror punk albumot.”

„Néhány új nótát elküldtem a kiadónknak (Napalm Records), és jeleztem, hogy az anyagot digitálisan, egy másik zenekarnév alatt gondoltam megjelentetni – folytatja a frontember a történetet. – Tetszettek nekik a dalok, és mondták, hogy a Bloody Hammers neve alatt is simán kijöhetnének. Végül is, gondoltam, a rajongóink már eddig is megszokhatták, hogy elég szabadon bánunk a különböző zsánerekkel, úgyhogy rendben, csináljuk! Nem vettem túlságosan komolyan magam, a célom mindössze annyi volt, hogy készítsek egy jó kis parti-albumot az aktuálisan nyakunkon lévő Apokalipszishez.”

Mindezt persze már csak akkor olvastam, miután meghallgattam a lemezt, ami igencsak meglepett másságával. Elsőre és másodikra is a Misfits muzsikája ugrott be róla. Mást vártam, valami olyan hangulatot, amivel a két évvel ezelőtti The Summoning is rabul ejtett. Ehhez képest a dalok szinte végig azonos tempóban pörögnek, ami nem feltétlenül pozitívum. És a pörgést tényleg szó szerint kell érteni: míg az előző lemez tíz dalának együttes játékideje majdnem 44 perc, az új album 11 nótája alig több mint 32 perc alatt fut le.

Kettős érzésem van a lemezzel kapcsolatban: jó pár „olyan, mintha…” nóta hangzik el, holott a páros a saját szerzeményeit adja elő. Felvállaltan tisztelgés ez a nagy elődök előtt, egyfajta tribute album, és talán pont ezért nem tudok teljes értékű anyagként tekinteni a SoUT-ra. Bebizonyítják, hogy ilyet is tudnak, viszont ezek nem igazán ők, a Bloody Hammers a The Summoning-gal mutatta meg a valódi arcát.

Másrészt, az anyag egyfajta horror-esztrádműsorként lett beharangozva, ám a dalok ehhez nem elég félelmetesek: nem a sírgödör leheletét árasztják magukból, nem csörömpölnek, nem huhognak, nem csikorognak, nem nyomnak agyon súlyos atmoszférájukkal – lendületességükben sokkal több élet, mint halál bújik meg. Ami alapvetően nem baj, sőt, a lemez eleje kellően izgalmas, meghökkentő, mivel a Bloody Hammers-től nem ezt várná az ember.

Ami gyakorlatilag ugyanaz, az a sound, amit Anders karakteres ének- és gitárhangja ural. Amit hiányolok, az a billentyűs hangszerek hangsúlyosabb szerepeltetése, ami talán nem is illik ehhez a muzsikához, de itt-ott talán jól jött volna egy kis templomi orgona, némi klimpírozás vagy szintiszőnyeg. Ami viszont plusz és emlékeim szerint újdonság, az a férfi háttérvokál, nyilván szintén Manga torkából (Not of This Earth, We Are the Damned).

A nyitó Night to Dismember mindent visz, de a Hands of the Ripper, a Waking the Dead és a We Are the Damned is kellemes pillanatokat szerez a hallgatónak. A Not of This Earth hömpölygő alaptempója némileg visszahozza a korábbi Bloody Hammers-fílinget, de ez a nóta is rendre felpörög. Na, ebben van egy rövid szintibetét, ahogy a The Ones Who Own the Dark hátterében is felsejlik a csinos billentyűs hölgy árnyéka. Az egyetlen nóta, amiben Anders-ékkel üresben gurul a horror punk-járgány, a Lucifer’s Light, ami egy hangulatos, lassú tétel; üdítő kivétel a nagy száguldozásban, viszont így sem sorolnám a mély nyomot hagyó dalok közé.

Manga és Devallia kettőse ez alkalommal egy új oldalát mutatta felénk. Meglepő és szórakoztató anyag a Songs of Unspeakable Terror, ám ezzel együtt sem valószínű, hogy a kedvenc Bloody Hammers lemezemmé avanzsál. Az a cím, úgy tűnik, már tavalyelőtt elkelt…

About Coly 1260 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*