Avantasia: The Metal Opera (2001)

Arjen Lucassen és az Ayreon albumai kapcsán már ejtettem szót a metal opera műfajáról, amelynek – még a 90-es évek végén – a hórihorgas holland volt az úttörője, az első hullámba pedig olyanok tartoztak még, mint a brazil Beto Vázquez, a bolgár Nikolo Kotzev és a német Tobias Sammet. Utóbbiak mind 2001-ben jelentették meg számos vendégmuzsikust és -énekest felvonultató projektjük első albumát. Sammet azt megelőzően az Edguy nevű heavy/power csapat énekeseként szerzett hírnevet magának, amellyel az ezredfordulót megelőzően négy nagylemezt is kiadott, köztük a remekül sikerült, ’98-as Vain Glory Opera-t.

A különbség közte és Lucassen között, hogy míg a holland gitáros/multiinstrumentalista az Ayreon indulásakor kilépett előző zenekarából, a Vengeance-ből, hogy maximálisan új projektjére (projektjeire) fókuszálhasson, Sammet a mai napig két végén égeti a gyertyát, azaz az Edguy is aktív, igaz, legutóbb 2014-ben jelentkeztek új anyaggal.

Az Avantasia hangszeres alapcsapatát az első album időszakában az énekes és a stúdióban billentyűs hangszereken játszó Tobias mellett Henjo Richter gitáros (Gamma Ray), Markus Grosskopf bőgős (Helloween) és Alex Holzwarth (akkor éppen Paradox, Rhapsody of Fire) dobos alkotta. Hozzájuk csatlakoztak egy vagy több dal erejéig Jens Ludwig (Edguy) és Timo Tolkki (Stratovarius) gitárosok, valamint olyan neves énekesek, mint Andre Matos (Angra), Sharon den Adel (Within Temptation), Kai Hansen (Gamma Ray), David DeFeis (Virgin Steele), Rob Rock (Axel Rudi Pell, M.A.R.S., Driver, Impellitteri stb.) és Oliver Hartmann (At Vance), illetve az Ernie művésznév mögött megbújó Michael Kiske (Helloween).

Impozáns névsor, ami önmagában mit sem érne fogós nóták nélkül. Márpedig ez Tobi egyik fő erőssége: ha a hangjával nem is vagyok túlzottan kibékülve, el kell ismernem, hogy a dalszerzéshez, a koncepció kitalálásához és a produkció levezényléséhez nagyon ért. Azt gondolom, Lucassen zeneileg valamennyire más vonalon mozog: anyagai progresszívebbek, pszichedelikusabbak, nem egyszer a 70-es évek Pink Floyd-ját idézik, sűrűn kapnak bennük helyet akusztikus részek és folkos elemek, míg az Avantasia muzsikája vérbő power metal.

Az idén húszesztendős The Metal Opera „természetesen” koncept album, a történetben minden énekes egy-egy karaktert formál meg. A sztoriba nem mennék bele részletesebben, legyen elég annyi, hogy a főszereplő a Sammet által alakított Gabriel Laymann, aki a dominikánus rend mainzi apátságának novíciusa. 1602-ben járunk, és hősünk egy boszorkányüldözés kellős közepébe csöppen. Féltestvére, Anna (Sharon den Adel) is a vádlottak között van, őt magát pedig egy tiltott könyv olvasása miatt veszik őrizetbe.

A börtönben ismerkedik meg Lugaid Vandroiy-jal (Michael Kiske), aki druidának mondja magát, és egy másik dimenzióban létező világról, Avantasiáról mesél neki. A törpékkel, tündérekkel és varázslókkal benépesített fantáziabirodalom nagy veszélyben van, és Vandroiy Gabriel segítségét kéri. Sikerül megszökniük, és egy titkos barlangon keresztül átjutnak a másik világba. A történet innen két szálon fut, nemcsak az ő kalandjaikat, hanem a főhős által korábban kézbe vett, a birtokosát abszolút bölcsességgel felruházó „tiltott könyv” útját is nyomon követjük Rómába, a pápa udvarába. A két csapás a végén természetesen valamilyen módon összefut, Avantasia megmentésével a katolikus hatalmasságok nagyra törő tervei is dugába dőlnek.

A keménymag (balról jobbra): Grosskopf, Richter, Sammet és Holzwarth

A hangulatos intrót követően zseniálisan szól a pörgős Reach Out for the Light: a hangzás telt, sokrétegű, gyakorlatilag végig szintipászmák és vokálok színesítik, ám így is valamennyi alaphangszer jól hallható, plusz amikor eljön a rájuk mért idő, még inkább kiválnak a nyüzsgő forgatagból. Hasonlóan lendületes a Serpents in Paradise, a Farewell pedig ugyancsak kiemelkedő darab a maga nemében, egy kelta felhangokkal kísért ballada. Az énekesektől nem szólóprodukciókat hallunk, a dalok többségében Sammet hangja dominál, a vendégek vele énekelnek duettet vagy többszereplős „jeleneteket”.

A nagy ívű nóták lendületét több helyütt is rövid szimfonikus/instrumentális tételek szakítják meg, ami nem feltétlenül tesz rosszat az anyagnak; ezektől (is) lesz összefüggő egész a dalok sora. A The Glory of Rome is a mű egyik „húzóneve”: bár szinte percről percre változik benne a tempó, alapvetően ez a szám is a dinamikát képviseli a palettán, nem beszélve a bombasztikus refrénről, amely ismét csak az album legjobb pillanatai közé sorolható.

Számomra a Reach Out for the Light és a Farewell mellett a címadó nóta jelenti az anyag csúcsát. Úgy indul, mintha dobozból vagy zárt ajtó mögül szólna, s csak utána erősödik fel a zene, a refrén pedig… az irányzat szerelmesei elolvadnak a gyönyörűségtől, a keményebb muzsikák elkötelezettjei pedig garantáltan okádnak tőle. 🙂

„We are the power inside, we bring you fantasy.
We are the kingdom of light and dreams,
gnosis and life: Avantasia!”

Egy „kívülállónak” biztos, hogy ezzel csinálnék kedvet a lemezhez. Amivel viszont az én kedvemet lehet elvenni az anyagtól, az Tobi és Kai Hansen egyetlen szál zongora kíséretében előadott duettje, a szerencsére csupán két és fél perces Inside. A közösen énekelt refrén még rendben is lenne, de a verzék… Megrázkódtatásomat szerencsére hamar feledteti a pumpáló-bólogató tempójú és ismét csak pompás refrénnel megkoronázott Sign of the Cross. Érdekes, hogy bár az Edguy-os Ludwig szólózik benne, játéka sokkal inkább a Keeper of the Seven Keys-korszakos Helloween-t idézi.

Az album legterjedelmesebb tétele a csaknem tízperces The Tower. Komplexnek bátran nevezhető, de a „monumentális” jelzővel azért nem illetném: a társaság, érzésem szerint, itt egy kicsit eltévedt az erdőben, a refrén megint üt, de túl sok a fel-, le- és átvezető rész, az epikus történetmesélés, ami már-már nyomasztóan tarka összképet eredményez.

Az ezredfordulón megjelent single borítója

Nálam valahogy az anyag végére keveredett bónuszként a remek The Final Sacrifice, amely eredetileg az albumot beharangozó, 2000-es kislemezen (Avantasia) kapott helyet. Templomi orgonával indít, ám hamar agresszív hangnemre vált. Döngölő alap, harapós ének (Tobi mellett Dave DeFeis a mikrofonnál), kihívó riffelés, kórus által elővezetett refrén, Jens Ludwig tekergőző szólója – egyik kedvenc Avantasia-nótám ebből a korszakból, és hatásos lezárása az elmét és lelket egyaránt megmozgató produkciónak.

„Get ready for the brimstone –
getting blisters on the eyes
The power of the spirit was their final sacrifice”

Az anyag játékideje ezzel már túllép az egy órán, de változatosságának köszönhetően egyáltalán nem érzem hosszúnak vagy unalmasnak. Ami még érdekesség a helsinki Finnvox stúdióban rögzített lemezzel kapcsolatban, hogy a hangmérnöki teendők egy részét több neves muzsikus kolléga – köztük Dirk Schlächter (Gamma Ray), Sascha Paeth (korábban Heavens Gate, akkor éppen Luca Turilli, később viszont ő is az Avantasia alapcsapatának tagjává vált) és Gilby Clarke (ex-Guns N’ Roses és Slash’s Snakepit) – vállalta át a főállású potméter-guru Norman Meiritztől.

A Sammet-ék által előadott sztori ez alkalommal happy end-del végződött, ám Gabriel Laymann és Avantasia lakóinak megpróbáltatásai egy évvel később, a The Metal Opera II-ben tovább folytatódtak. Ahogy a csapat sikertörténete is, hiszen legutóbbi alkotásuk, a 2019-es Moonglow már a nyolcadik volt a sorban, és semmi jele, hogy abba akarnák hagyni a sztorizást. Ne is tegyék!

A cikk szerzője: Coly 998 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*