Az 1987-ben, Hollandiában (Oldenzaal, Overijssel) alakult Asphyx a death/doom stílus egyik előfutára, legprominensebb képviselője. Alaposan megjárták a hadak útját, hiszen rengeteg tagcsere, gyász (Theo Loomans – 1998) sújtotta pályafutásukat, ugyanazzal a legénységgel soha nem készítettek egynél több alkotást, arról nem is beszélve, hogy a bemutatkozásuknak szánt Embrace the Death (1990) a kiadó csődje miatt jókora csúszással látott napvilágot (1996).
Mindenképpen javukra írandó, hogy a minőségből sohasem engedtek, az én olvasatomban nem létezik rossz Asphyx mű, mindemellett karakteres, önálló hangzást alakítottak ki az évek folyamán. 2000-es megszűnésüket követően, 2007-ben egyesítették újra erőiket, mégpedig Martin Van Drunen énekessel, Paul Baayens gitárossal, Wannes Gubbels basszusgitáros/énekessel, illetve az egykori alapítóval, Bob Bagchus dobossal a soraikban. Nem meglepő és rájuk jellemző módon a „népvándorlás” nem szűnt meg, lévén, hogy Wannes Gubbels helyére 2010-ben Alwin Zuur került, míg 2014-ben Bob Bagchust Stefan Hüskens váltotta, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a zenekarban egyetlen alapító tag sem maradt. A banda karrierje során most fordul elő először, hogy ugyanaz a tagság jegyez két egymást követő albumot, és a Necroceros tükrében remélem, hogy ez így is marad a jövőben.
Az egydimenziósság, kiszámíthatóság sohasem volt az ő terepük, megkockáztatom, a legváltozatosabb korongot jelentették meg, amelynek hátterében mindenképpen az egységesség, a személyi összeforrottság áll. Martin Van Drunen: „Amint meghallottuk, mi történik, és a kormány bejelentette, hogy zárlat lesz, nem tehettünk semmit, és az összes show-t lemondtuk. Elhatároztuk viszont, hogy az időt a javunkra fordítjuk, és megírunk egy új albumot. A szokásos mód, ahogy dolgozunk, hogy Paulnak egy rakás riffje van, és azt mondtuk Tomnak, a hangmérnökünknek, rendben van-e, ha átmegyünk. Azt mondta, igen, de szem előtt kellett tartanunk a korlátozásokat. Így elkezdtünk jammelni a riffekkel, és összerakni a dalokat. Nagyon gyorsan haladtunk, mert több mint elegendő anyagunk volt.”
Ez annyit tesz, hogy a nótákat a gitáros írta egymaga. Martin: „Paul mindig is egy csomó zenekarban játszott, most azonban száz százalékosan az Asphyx mellett kötelezte el magát, így a riffeket nem kellett valamelyik bandájának átadni. Ha az egy jó riff, használni fogjuk, és bármit felhasználunk, amitől eldobjuk az agyunkat. Van egy saját házi stúdiója fent, a padlásán, így ha van egy jó ötlete, csak felmegy és rögzíti azt. A 2007-es újjáalakulás óta most első alkalommal állandó felállásunk van. Az Incoming Death óta semmi nem változott, jól összeszoktunk, és ez egyre jobb lesz. Szóval, minden nagyon gyorsan történt és jó móka volt.”
Nem szeretem az úgynevezett felvezető dalokat egy-egy aktuális, új albumhoz, mert nem feltétlenül „írja körül”, jellemzi a végeredményt. Az elsőként bemutatott gyilkos, ádáz Botox Implosion alapján azt várhatja az ember, hogy egy vérengző fenevad szabadult el, ez azonban csak a felszín, a Necroceros esetében sokkal többről van szó, mint szimpla, kontrollálatlan brutalitásról. Ráadásul a dal azért is csalóka, mert a fékevesztett lendület általában az Asphyx lemezek első nótáira jellemző, míg az említett tétel hatodikként csendül fel.
Ha már a nyitányt említettem, közepesen gyors tempókkal kezdődik a The Sole Cure Is Death, amelyet utána feljebb kapcsolnak, a közepén azonban egy doom-os törést, váltást iktatnak be, hogy utána visszatérjenek a pusztító részek. Véleményem szerint Stefan Hüskens változatosabban dobol Bob Bagchusnál, mert amíg elődjének stílusa, játéka az alapokra, a megbízható betonozásokra szorítkozott, addig Husky (Tormentor) „bátrabban nyúl” a témákhoz, a hangszerhez, ötletesebben üt, ahogy az például a Molten Black Earth-ben is hallható. Mint fentebb már utaltam rá, erre a zenekarra sohasem volt jellemző a kiszámíthatóság, nem ragadtak le a stílus adta kereteken belül. Fő erényeik közé az egyfajta ódon, síri hangulat megteremtésén kívül a fantasztikus dallamok, harmóniák csatasorba állítása tartozik, amelyek egyúttal az Asphyx védjegyévé nőtték ki magukat. A műfajban e tekintetben abszolút császároknak számítanak.
Az akusztikus témával átszőtt Three Years of Famine egyértelműen a lemez csúcspontja, a banda egyik legmonumentálisabb szerzeménye. Hasonló cipőben jár az In Blazing Oceans is, ebben a darabban is a dallamok, a harmóniák dominálnak. A lemez címét az énekes így kommentálta: „Biztos vagyok benne, hogy mindenki megkérdezi majd, mi a fenét jelent a Necroceros? Nagyon szeretem a sci-fi-t, a fantasy-t és hirtelen kitaláltam ezt a szót. Azt mondtam, a lemezcímeinkben mindig használjuk a halál szót és a necros az ókori görögben halált jelent. Elküldtem a fiúknak, és azt kérdezték, hogy mi ez. Valószínűleg valamilyen lény lett volna a világűrből, ami egy párhuzamos szub-univerzumból érkezik, és végül eljut a Földre, és elkezdi azt fogyasztani. Paul előállt egy csodálatos riff-fel és ennek kellett lennie a címadó szerzeménynek. Ez egy rémkép, ami a Földet fenyegeti, miután sok ismeretlen világot pusztított el. Hozzáteszem, józan voltam, amikor a szöveget írtam.”
A tömény, súlyos hangzás mindig is sajátjuk volt, így a megszólaláson értelemszerűen ezúttal sem esett csorba. Ahogy elődje, úgy ez a lemez is Tom Meier, valamint Paul Baayens házi stúdiójában, a The Mörserben került rögzítésre, viszont míg az Incoming Death-t Dan Swanö segítségével az örebrói Unisoundban keverték, addig ez a munkafolyamat Sebastian „Seeb” Levermann felügyelete alatt a Greenman stúdióban zajlott. Martin: „Az egyetlen dolog, amin változtattunk, hogy valami újat akartunk kipróbálni egy másik hangmérnökkel. Így megkértünk néhány srácot, hogy menjenek és lepjenek meg bennünket. Sebastian korábban már említette nekünk, hogy szívesen dolgozna egy Asphyx lemezen, mivel régóta a banda nagy rajongója. Ezt mi megjegyeztük, és neki is elküldtük az anyagot, és a képességeit illetően eldobtuk az agyunkat. Egyértelműen ő volt a megfelelő ember.”
Pengeélesek a gitárok, vaskos a ritmusszekció (Alwin Zuur torzított futamai kiválóan hallhatók), Martin Van Drunen beteg, önmagából kifordult hörgése pedig semmit nem változott, ő a komplett death metal színtér leggonoszabb, legmorbidabb „hangjának” birtokosa.
Az Asphyx rögtön az év elején magasra tette a lécet ezzel a kiadvánnyal, amivel ezúttal sem okoztak csalódást. Ennek tükrében a maximális pontszám részemről nem is kérdéses.
a „rendben-e van” sort Coly kérlek javítsd át rendben van-e sorra. Bocs a tévedésért.
Most érkeztem még csak meghallgatni. Ez egy b*tt jó album.