Ha emlékezetem nem csal és honlapunk keresője sem téved, akkor felületünkön még nem esett szó az erdélyi Siculicidiumról. Jelen rovatba így most egyből két kiadvánnyal is nevezném a leginkább duóként üzemelő zenekart. A következőkben a csapat első két nagylemezéről lesz szó, de előtte kezdjük egy rövidebb bemutatással!
A székelyek történelmi tragédiája, a XVIII. századi madéfalvi veszedelem után nevet választott zenekar egy igazi különc. Ha skatulyázni kell a muzsikájukat, nehéz őket bármilyen dobozba is begyömöszölni. A csapat alapvetően black metalban utazik, ennél pontosabban azonban nehéz körülhatárolni a formáció zenei világát. Nem necro, nem szimfonikus, nem atmoszferikus, de nem is depresszív, postnak pedig végképp nem nevezhető, amit lassan két évtizede művelnek. A fekete fémet sem a thrash, sem a death metal elemeivel nem keverik, nem akarnak a leggonoszabbak, sem a legijesztőbbek lenni. Kívülállásuk egyedi jelleggel párosul, rozsdaette üstjükben olyan fekete főzet készül, amely minden ízében csak rájuk jellemző. Az összetevők között ott találjuk a 70-es és a 80-as évek fordulójának ősi heavy metalját, a kezdeti punk lepusztultságát, illetve szülőföldjük, Erdély folklórját is, mindez pedig esetenként filozofikus szövegekkel felvértezve szivárgott be a black metalba. Ha csak egyetlen jelzővel illethetném a duót, az a groteszk lenne.
A zenekar alapemberei a hangszeres részekért, magáért a zenei oldalért egy személyben felelős Pestifer, illetve az énekes-szövegíró Lugosi Béla. Kettejük szövetsége 2003-ban köttetett, azóta három nagylemez és több rövidebb lélegzetű kiadvány a mérlegük. A megjelenéseik sorában nincs rendszer, akkor és olyan formátumú anyaggal jelentkeznek, amikor és amilyen terjedelemben éppen mondanivalójuk van. Promo fotók ugyan készülnek róluk, de azokon sem mutatkoznak, inkább hátat fordítanak vagy sötétbe burkolóznak. Nem részei semmilyen színtérnek, nem ülnek fel a black metal aktuális hullámaira. A zenekar tehát igazi kívülállóként mindig a saját feje után ment, igaz ez a zenei oldal mellett a szövegekre és a borítókra is.
Az Utolsó vágta az Univerzumban az első teljes értékű kiadványuk volt, amelyet annak rendje és módja szerint egy demó, egy EP és egy split kiadvány előzött meg. Az Utolsó vágta… olyan hazai zenekarok szellemi örököse, mint a Vágtázó Halottkémek, illetve a Recipe Ferrum-korszakos Tormentor. Nem feltétlenül a stílus, inkább a megközelítés az, amiben Pestiferék közel állnak az említett csapatokhoz. A 2009-es bemutatkozó lemez a több hazai formáció révén ismert dobos, Khrul közreműködésével készült. A címadó egy hosszú lélegzetű szerzemény, egyszerű, nyers riffekkel, Lugosi hangja Csihar Attila groteszk torokkínzását idézi. A dal – címének végtelennek tűnő mantrázása és a hosszú instrumentális levezetés révén – más előadóknál feltehetően a lemez végén kapott volna helyet, nem így Pestiferéknél, akik ezzel kezdik a pokoljárást.
A Halványan az idő ellen olyan riffel indul, mintha a Joy Division játszana black metalt. Lugosi a szövegekben esetenként már ekkor is sajátos nyelvtani szerkezetekkel állt elő, igék nélkül pakolta egymás mellé a különféle jelzős szószerkezeteket. Az említett szerzeményben két esetben rövid időre még emberi hang képzésére is ragadtatja magát, miközben társa akusztikus témákat penget. Ugyanez a megoldás köszön vissza a következő, Bizonytalan ideák… című dalban is, amelynek első fele tempóváltás nélkül menetel, ezt szakítják meg egy-egy rövid dallamos kitérővel. A lemez leghagyományosabb és leginkább befogadható (ha ennek a kifejezésnek esetükben van bármilyen létjogosultsága) tétele a Talán (Ha hallanám…), amely zeneileg egy egyszerű, ősi black metal szerzemény, szövegében pedig filozofikus gondolatok is feltűnnek.
Ezzel szemben A sajnálat utolsó lehelete (Taxidermia) szadista szövegével a Siculicidium legbetegebb tételeinek egyike, a zene viszont ismét punkos egyszerűségű black metal. A dal próbatermi verziója egyébként utóbb egy második esélyt is kapott, amikor felkerült a három évvel későbbi, A rothadó virágok színüket vesztik EP-re. Végül a záró Lebomlás, lelassulás egy nyolcperces, elmélkedősebb darab, recsegő gitárokkal, egyszerű dobokkal és Lugosi egyhangú kántálásával, amelyet egy merengő középrész követ. Az első korong fel is helyezte a csapatot a black metal térképére, az erdélyi Sun & Moon Records képében pedig egy olyan szövetségesre tettek szert, amely a mai napig egyengeti útjukat.
A második sorlemez, a Shaun Beaudry A halál fája című festményével díszített Hosszú út az örökkévalóságba hangzása, ha lehet, még alapabbra vett. A banda hozzáállását ismerve, feltehetően szándékos lépés volt részükről ez a bárdolatlan megszólalás. A felvételnek lényegében nincs alja, a mélyek szinte teljes egészében hiányoznak. A kopogó dobok és a recsegő gitárok körülbelül olyan érzetet keltenek, mintha egy demót hallanánk, feltehetően ez is volt a cél.
A Hosszú út az örökkévalóságba egy kvázi intrót kapott, amelyet követően A bomlás illata című szerzeménnyel folytatódik az utazás, ami a csapathoz képest egy egyenesebb vonalú nóta. Nem így a Lesben álló címmel ellátott dal, ahol két szólamban hallhatjuk a gyalázkodó énekhangokat. Lugosi a teljes eszköztárát beveti, kacagás és suttogás is hallható ebben az elborult alkotásban, a jól megszokott kerregések, illetve rikácsolások mellett. A Kozmikus zuhanás elgondolkodtatóbb szöveget kapott, ezzel szemben Pestifer a zenei részt újfent alapra vette.
A lemez második felén három hat percet meghaladó szerzemény osztozik. A vontatott Ezek vagyunk az idegeket borzoló, mondókaszerű énekkel és a torz trombitaszóval, a szintén fúvós hangszerrel színesített Melankolikus transzcendens pedig a mantrázós énekkel és a végtelenségig ismételt riffekkel teszi próbára a gyanútlan hallgatót. Persze mindkét szerzeményben helyet kapott egy-egy akusztikus gitártéma is, de ezek nem hoznak enyhülést, inkább csak összezavarják az embert. A végső próbatétel azonban még előttünk áll a címadó képében, az egymásra csúsztatott monológokkal.
A Siculicidium tehát egy szűk körhöz szól. A hargitai galeri úgy keres új utakat a black metalban, hogy a műfaj eredeti formájából indul ki, és nem színesíti azt semmilyen stílusidegen elemmel, kondérjukból mégis egyedi főzetet tálalnak az arra fogékonyak asztalára. Javaslom, hogy ha nyitott vagy a zenei szélsőségekre, az Utolsó vágta az Univerzumban koronggal kezdd az ismerkedést, és ha a hargitai kettős nem rettent el azonnal, jöhet sorban a többi album is!
Nameless
Válasz írása