Saxon: Innocence Is No Excuse (1985)

Iron Maiden, Judas Priest, Saxon, Motörhead, Scorpions, Accept – a 80-as évek első felének nagyágyúi, alapzenekarai, akiket minden, akkoriban szocializálódott metalosnak illik ismernie és akár még szeretnie is. Mégis sokan vagyunk úgy, hogy ezek egyike-másika valamiért nem került be a kedvenceink közé. Én a Saxon-nal vagyok így. Az 1984-es Crusader albummal ismertem meg őket, arról – a rádióból – csak a címadó nótát és a Sweet-feldolgozás Set Me Free-t vettem fel; az egy évvel későbbi Innocence Is No Excuse-ból már mind a hét számot, amit Komjáthy György leadott; a rá következő Rock the Nations-ről megint csak válogattam, és ezzel jó időre meg is szakítottam a bandával a kapcsolatot.

Egyszerűen nem jött be, amit Biffék játszottak: abszolút alap heavy metaljukat nem éreztem elég erőteljesnek, virtuóznak, és ami a legfontosabb, keménynek. Muzsikájuk, azt gondolom, közelebb áll a Def Leppard világához, mint akár a Steve Harris-ék, akár a Glenn Tiptonék által játszott zenéhez. Ezért a tartózkodásért szégyellem is magam rendesen, így az utóbbi időkben újra komoly erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy közelebb kerüljenek hozzám: meghallgattam a legendás The Eagle Has Landed koncertalbumot, újkori alkotásaik közül az egyik legjobbnak ítélt Call to Arms-ot, illetve most, ezen írásra készülve az IINE-t megelőző és követő lemezeket is, és még mindig nem érzem a bizsergést.

Az Innocence…-et viszont mégis az elejétől a végéig szeretem. Talán mert a leginkább ezen keresztül tekinthettem be a csapat zenei világába. Talán mert abban az időszakban őket is utolérte a slágeresedés (amit a részükről rendhagyó, fényképes, csajos, zöldalma-szappanos borító is tükröz), és egy új közönségréteg számára is befogatható dalokat írtak. Így aztán 747 (Strangers in the Night) ide, Dallas 1 PM oda, számomra ez a Saxon legjobb albuma.

A mainstream-esedés egyébként már a Crusader albumon megindult, amiért kaptak is rendesen a fejükre, mindenekelőtt régi rajongóiktól. Ennek hátterében – ahogy az európai bandák esetében lenni szokott – az amerikai piac meghódításának vágya állt, ami végül sikerült is nekik.

A Saxon 1985 ben (balról jobbra): Paul Quinn, Steve Dawson, Nigel Glockler, Graham Oliver és Biff Byford

Elmerenghetünk azon, hogy vajon melyik volt az angliai Barnsley-ból indult csapat klasszikus felállása. Számomra az, amivel megismertem őket, vagyis a Biff Byford énekes, Graham Oliver és Paul Quinn gitárosok, Steve Dawson basszusgitáros és Nigel Glockler dobos alkotta ötös. Az ezt megelőző korszakot, az első négy albumot Pete Gill dobos (később Motörhead) neve fémjelezte; a legtöbb anyagon pedig basszusgitárosként nem Steve Dawson, hanem a jelenlegi bőgős, Nibbs Carter játszott és a mostani gitáros, Doug Scarratt is hosszabb időt töltött a zenekarban, mint a leghíresebb lemezeket feljátszó, ezáltal komoly hírnévre szert tevő Graham Oliver. Az együttes aktuális névsorában egyébként a régi nagyok közül három muzsikust (Biff mellett Quinn-t és Glocklert) is ott találunk.

Nigel Glockler dobosnak egyébként a 83-as Power & the Glory volt az első Saxon-albuma, vagyis az Innocence…-re már a csapat rutinos tagjának számított. Steve Dawson-nak azonban ez utóbbi anyag volt a hattyúdala, társai ugyanis a következő év során megváltak tőle. Úgy emlékszem, a budapesti koncerten, 1986. április 26-án viszont még ő játszott bőgős-poszton.

Abban az időszakban valószínűleg nem volt egyedi eset, engem mindenesetre meglepett, hogy a Saxon a lemezfelvételeinél nem ragaszkodott egyetlen, jól bevált stúdióhoz. Gyakorlatilag albumról albumra váltottak: a Wheels of Steel-t még Londonban rögzítették, a Denim and Leather-t Genfben és Stockholmban, a Power & the Glory-t Atlantában, a Crusader-t Los Angelesben, az Innocence…-et Münchenben, a Rock the Nations-t Hollandiában, a Destiny-vel pedig visszatértek szülőhazájukba.

Peter Rodney “Biff” Byford

Hangulatosan, de nem mindent elsöprő lendülettel indítják az anyagot, a kor kívánalmainak megfelelően némi szintis díszítéssel, és a címet (Rockin’ Again) alátámasztandó, erőteljes dobokkal és kórusokkal. A gitárdallamok szépen úsznak a háttérben, a szólók is gusztusosak, kidolgozottak, bár az én ízlésemnek egy kicsit magas hangfekvésben szólnak.

Biff hangja karakteres, ezer kilométerről felismerhető, érdekes módon mégsem tartozott/tartozik a műfaj legnépszerűbb orgánumai közé. A német Metal Hammer akkori közönségszavazásán – míg, mondjuk, Dickinsont és Halfordot ott találjuk az első háromban-négyben – a Saxon frontembere egy alkalommal volt tízedik, máskor viszont be sem fért az élmezőnybe. Lapunk „kedvenc külföldi énekeseim”-voksolásán a 228 általatok említett frontember közül Byford a 158. helyen végzett.

Visszatérve az albumra, a Call of the Wild, a Back on the Streets és a Devil Rides Out is már jóval tempósabb, slágeresebb nóták . A másodikként említett dal egy kicsit túlságosan is, már-már Bon Jovi-san populáris. De hát ugye az amerikai piac… És még csak ezután jön az album legnagyobb sztárja, a közönséghangokkal is felturbózott Rock ‘n’ Roll Gypsy. Nagyon erős első félidő, nézzük, mit tartogat a második!

Az 1986-os turnén

A Broken Heroes az album leghosszabb nótája. Akárcsak a Backin’ Again, ez is megfontolt tempóban halad. Bár a vietnami háború és a történelem más hadszíntereinek áldozatairól szól, szomorkás hangvétele a lírai számokkal rokonítja. A korábbi albumok szigorúbb felfogása után a Gonna Shout pattogós-táncos ritmusa tényleg kommersznek hathat, ugyanakkor tény, hogy az IINE valamennyi dala fülbemászó, ütős darab. Az Everybody Up az anyag egyik legdinamikusabb tétele, amit lovaglóritmusban követ a Raise Some Hell. A korongot záró Give It Everything You’ve Got száraz dobpergése és virtuóz gitárfutamai a Van Halen Hot for Teacher-jét juttatták eszembe. Nem feltétlenül tartozik a lemez legerősebb szerzeményei közé, de ebben is bőven maradt még kraft, ami így, az anyag végén egyáltalán nem baj.

Visszakeresve a 86-os budapesti koncert programját, az új lemezről (erről) a Back on the Streets-et, a Devil Rides Out-ot és a Broken Heroes-t játszották, a ráadásban pedig a Rockin’ Again is elhangzott. (Döbbenetes: tényleg országos turnét nyomtak nálunk? A fővárosi mellett szeged, kaposvári, pécsi, zalaegerszegi, debreceni, miskolci dátumot is találtam…)

Nagyon jó kis album ez, bár erősen érződik rajta, hogy elsősorban nem az európai rajongók és még kevésbé a régi Saxon-hívek igényeit kívánták kiszolgálni vele. A rá következő Rock the Nations-szel pedig az is bebizonyosodott, hogy a Saxon számára nem ez a követendő zenei irányvonal. Bár az együttes nevét jelenleg is komoly nimbusz övezi, a 80-as évek első felében elért sikereiket ma már nyilván nem megismételni. Ezzel együtt maximális tisztelet illeti Biffet és Paul Quinn gitárost, akik a megalakulás óta folyamatosan magasba tartják a(z angol)szászok és ezzel a heavy metal zászlaját.

A cikk szerzője: Coly 973 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*