Nagy szívfájdalom nekem ez a lemez. A kezdetektől fogva nem tudunk mit kezdeni egymással. Szeretni nem bírom, utálni pedig nem akarom (mégiscsak Sabbat lemezről van szó), és ahogy elnézem, ez már nem is fog változni. Kerülgetem, méregetem, néha – hogy megtörjön a jég, – próbálok baráti viszonyt kezdeményezni, de köztünk valahogy nem működik a kémia. Amikor megjelenése után nem sokkal szembesültem vele, még úgy voltam, hogy ragaszkodtam zenekarokhoz. Ha valami megtetszett tőlük, elvártam, hogy minden, amit kiadnak, pont olyan jó legyen, mint azok, amelyekkel kedvenceimmé váltak. Merev voltam, nem díjaztam a váratlan meglepetéseket, csak indokolt esetekben toleráltam, ha szokatlannal állt elő valaki.
Ez persze rég volt – még a kezdeteknél –, és csak rövid ideig tartott. Azóta változott a felállás. Ma váratlan pofonokért állok sorba, az újdonságokat keresem, és nem nevekhez, inkább lemezekhez kötődöm – feltételezem: jó lemezekhez –, függetlenül attól, ki milyen pedigrével a háta mögött alkotta meg. De még mai, elvárásoktól és előítéletektől mentesnek gondolt észjárással sem tudom hová tenni a Mourning Has Broken-t. Az egész album elidegenítően hat rám; minden igyekezetem ellenére elválaszt minket egymástól egy jelentős távolság, amiből harminc év elteltével sem tudtam lefaragni egy centit sem.
A Sabbat mindig is titkos kedvencem volt. Nem az a fajta muzsika, amit nulla-huszonnégyben bömböltettem, hanem az a szerényebb, a szélső pályán feltűnés nélkül befutó típus, ami nem csinált maga körül nagy cirkuszt, de stabilan ott volt a polcon, és amihez mindig jó volt visszanyúlni, akár csak ötletszerűen is belehallgatni. Első két lemezüket az átlagnál egy fokkal megbecsültebb favoritjaim közt tartottam számon; egyedi ízt éreztem bennük, olyan Coroner-es fűszerezettséget, ami kiemelte őket az akkori átlagból.
A History of a Time to Come szép csendben lett kedvencem, a Dreamweaver hallatán pedig párszor még földre is borultam, részben előttük, részben saját igazam előtt: úgy van ahogy sejtettem, jó kis banda ez! Ekkoriban a felállás is stabilnak tűnt; az álomszövőre csak Simon Jones gitárossal bővült kvintetté a zenekar, és ez hallatszik is az anyagon. A harmadik albumra azonban jelentősen módosult a névsor. Jones 1989-ben egy meghirdetett koncert előtt hirtelen kilépett, a helyére Neil Watson érkezett, akinek két hét alatt kellett megtanulnia a repertoárt. Eztán Martin Walkyier és Fraser Craske is kiszállt a buliból; helyüket Wayne Banks és Ritchie Desmond vette át.
A közhiedelemmel ellentétben Walkyier nem azért távozott, mert a kelta alapokra építkező wyrd iránti vonzalmával a többiek agyára ment volna, hanem mert – Martin szerint – a zenekart alapító Andy Sneap egyre komplexebb zenében gondolkodott, valami pontosan meg nem határozott progresszív irányt jelölt ki, Martin pedig nem tudta elképzelni, hol lenne az ő helye egy ilyen drasztikus irányváltásban. Más volt a habitusa, és nem akarta, hogy a Sabbat valamifajta „Rush-irányba” kanyarodjon. Talán a hangja sem passzolt volna egy ilyenbe. Odébbállt, és saját elképzeléseit a Skyclad-ban bontakoztatta ki.
Walkyier távozása minden jel szerint a legérzékenyebb pontján érintette a nottinghami csapatot. Bár nem volt kiemelkedő énekes, személyével és hangjával nagy erővel alakította a zene karakterét a maga képére. Vonzódása a szigetország pogány hagyományaihoz meghatározta az első két album szövegi és vizuális tartalmát. Nem hagyományosan elképzelt „dalnok” volt (még a thrash műfajon belül sem), hanem inkább afféle költő-versmondó vajákos frontember, akinek koncepciója és kontrollálatlan közléskényszere bizony gyakran túszul ejtette a zenét, és amivel ahhoz is nagyban hozzájárult, hogy a Sabbat sokak mellett elment.
Különösen a Dreamweaver-en érződik, hogy néha tényleg túllőtt a célon, de azt nem lehet állítani, hogy rossz dalok születtek volna vele. A számolatlanul sorjázó versszakok sorközeiből kihallatszó zene bizony meghaladta az akkori átlagot, ami nem is csoda, hiszen a másik „agy”, Andy Sneap a háttérben riff-tömegtermelésre rendezkedett be, és death metalosokat megszégyenítő intenzitással lapátolta kőzúzalékát a betonkeverőbe. A frissen csatlakozott Simon Jones-szal karöltve olyan sűrűbb, töményebb hangképet alkotott, amely abban az időben ritka kivételnek tűnt, és ami kellett is ide, mert ez a megvastagodott sound bírta csak felvenni a küzdelmet Walkyier mindent elborító szóáradatával.
A Martin helyére érkező Ritchie Desmondnak fel volt adva a lecke, annál is inkább, mert nem állt mögötte számottevő zenei múlt. Korábban egy Desmatron nevű formációban énekelt és gitározott, egyetlen hanghordozójuk egy 1987-ben kiadott demó volt, amelynek címe gyanúsan ismerősen cseng vissza pár évvel később a Mourning Has Broken-ről: Theological Void. Nem tudom, hogy az amerikai srácnak mekkora része volt a gyászos album kreatív munkálataiban, de eleinte egyértelműen őt tettem felelőssé a feledhető lemezért. Azonban a probléma megkerülése volna – ráadásul gyanúsan könnyű válasz is – az albumnak ezt a „semmilyen” állapotát pusztán Desmondra fogni. Mint énekes, talán ő sem a legélesebb kés a fiókban, de technikai értelemben magasan Walkyier fölött áll – bár a maga kategóriájában én inkább csak erősen közepesnek mondanám. Él és kovácsoltság nélküli tompa bravúrjai szürkévé és erőtlenné teszik Andy minden próbálkozását, hogy emlékezetes dolgokat fűzzön össze életképes szerzeményekké. Egy valóban progresszív zenekarban, vagy rockoperás környezetben könnyebb elképzelni Desmondot, mint itt, de Andy is nagyon máshol jár, kicsit talán nem is saját közegében. Elveszett valahol a prog és a thrash közti senki földjén; megbolondult iránytűje lenavigálta a térképről, így nem csoda, hogy a lemez minden tétele két szék között, a földön csücsül.
Nincs is kedvem ezeket részletezni. Mind a nyolc szerzemény lehetne tökös-agyas prog-metal barangolás, vágó éllel és feszes hangzással megtámogatott szilánkos témaeső, amiben sok minden történik – de egyik sem válik azzá, aminek szánták. Valami lélekféleség és hittel dobogó szív hiányzik mindből – és ezen bukik el az egész: ötvenegy percnyi játékidőben ötvenegy percnyi lehetőség megy veszendőbe. Lehetőségek, amik fel lettek vázolva, de nem lettek kidolgozva, sőt, átgondolva sem. Ugyanaz a bajom a lemezzel, ami Andy-nak is: ezt nem Sabbat név alatt kellett volna kihozni.
Az ő nézőpontjából valahogy így festhetett a kép: zenekarának jó része lelépett, az előnytelen szerződések viszont kötelezettségeket jelentettek, és anyagilag sem álltak valami jól. Nem volt más választása, mint a Sabbat-tal aláírt egyezséget egy Sabbat nevű zenekarral teljesíteni – legyen annak felállása (és zenéje) bármilyen is. A vállalhatatlan alku egy lemeznyi esélyt adott neki, de 1991-ben, a Mourning Has Broken finoman szólva is fanyalgó fogadtatását követően, már ez sem jelentett elég indokot arra, hogy a Sabbat – ezen a néven – tovább létezzen.
2001-ben Walkyier – Fraser Craske és Simon Jones támogatásával – megpróbált új életet lehelni a zenekarba, Andy azonban határozottan elzárkózott ettől. A nevet sem használhatták, így alternatív megoldásként Return to the Sabbat-ként próbálkoztak, nem sok sikerrel. Öt évre rá aztán Andy is beadta a derekát, és a Dreamweaver-t jegyző felállással – Sabbat néven – újra együtt volt a klasszikus csapat, bár hosszabb távú terveik nem voltak. Első két lemezüket újra kiadták – némi bónusz anyaggal felturbózva –, de az is sokat elmond a harmadik album zenekaron belüli megítéléséről, hogy ennek újrakiadására nem került sor. Mint egy rossz emlék, amit kiretusálnak a családi fotókról.
Pár évvel később az – újjászületés óta egyébként sem túl termékeny – együttműködés megint holtpontra jutott, és újra feloszlottak, Andy szerint végleg. Nem nehéz elképzelni, hogy neki aztán nem volt létfontosságú a Sabbat léte vagy nemléte, hiszen ekkoriban már elfoglalt producer és hangmérnök volt – számtalan kiváló album került ki kezei közül –, ezen túl saját zenekarokat is működtetett (először a Godsend-et, aztán a Hell-t), 2018 óta pedig a Glenn Tipton betegsége miatt gitáros-problémákkal küzdő Judas Priest-et is kisegíti.
A cikk apropójából felfrissítettem benyomásaimat, és többször is lement a History… meg a Dreamweaver, de – milyen érdekes –, az írás tárgya csupán egyszer, akkor is csak nagy nehezen. Olyan számomra ez a lemez, mint egy lyuk, ami csak a környező anyag folytonosságában keletkezett hiányként értelmezhető, önmagában üres és megfoghatatlan jelenség. Progresszívnek nem elég meggyőző, thrash-nek viszont nem elég karcos. Leginkább olyan, mint egy elcseszett Mekong Delta-kiadvány.
Így állunk mi egymással. Szomorú kijelenteni: a Mourning Has Broken nem egy emlékezetes teljesítmény, hanem a tanácstalanság fakó lenyomata, a Sabbat-életmű félárbocra eresztett gyászlobogója.
Leave a Reply