A hardcore zenére úgy 1992 környékén kezdtem rákapni. Előtte főként death, thrash és grindcore bandák anyagai színesítették a szürke hétköznapokat. A HC bandákkal való barátkozás nagymértékben volt köszönhető „Kritőr” barátomnak, akivel még együtt kezdtük a metálkodást úgy 1986-87 tájékán, nem mellesleg a kollégám is a patológián jó 18 éve. Ő ekkor már javában levelezett a Sedative Bang-dobos Józsa Zolival, aki jól ismert arca volt az akkori hazai HC színtérnek: rengeteg zenét másolt át és postázott el neki, amiket mi szájtátva hallgattunk péntek délutánonként, némi borocska társaságában. Tudnék mesélni!! HEHEHE!!
Egyszer egy ilyen HC matinés péntek délután bevertünk egy üveg lengyelpiacos, kamu konyakot, és mivel egyetértésben arra jutottunk, hogy még szomjasak vagyunk, elindultunk kerékpárral a kedvenc kocsmánkba, hogy égető szomjunkat további alkoholos italok elfogyasztásával csillapítsuk. De úgy ám, hogy én tekertem, ő meg a csomagtartón foglalt helyet. Hát mit mondjak, szép látvány lehetett, ahogy ott kacsáztunk összevissza, mint Minótaurosz fingja a labirintusban. HEHE!! A várost kettészelő főúton átcsámpázva egy hajszálon múlott, hogy nem dörrentünk össze egy autóval. Ejj, hetekig bőgtek volna a kalocsai csajok (meg a kocsmárosok), ha ott leheljük ki a lelkünket. HEHEHE!! Sok bandát ismertünk meg így, pl. Sick Of It All, Youth Of Today, Judge, Uniform Choice, Battery, Project X, Sheer Terror, Cause For Alarm, Cro-Mags stb.
Ebben az időszakban ismerkedtem meg a New York-i Madball-lal is, és rögtön bele is hülyültem. A zenekar történetére nem akarok hosszan kitérni, mert sok helyen olvashattatok már róla. A csapat az Agnostic Front mellékprojektjeként indult útjára 1988-ban. A különlegessége az volt, hogy az A. F. frontember Roger Miret kisöccse, az akkor még gyermekéveiben topogó Freddy Cricien énekelt benne. Aztán Freddy felnőtté cseperedett, és a Madball már önálló formációként indult útjára. Kiadtak két EP-t, a Ball of Destruction-t és a Droppin’ Many Suckers-t, majd 1994-ben kidobták első fullos albumukat, a Set It Off címre keresztelt alapkövet. Freddy mellé olyan arcok csatlakoztak, mint Vinnie Stigma – gitár, Matt Henderson – gitár, Jorge „Hoya Roc” Guerra – basszusgitár és Will Shepler – dobok. Matt az énekbe is besegített, főként a csordavokálos részeknél.
A 27 perces album tökéletesen megmutatja a hardcore erejét és velejét. A 14 dal olyan hangulatot áraszt magából, hogy a hallgató szinte ott érzi magát New York valamelyik koszos, bűzös utcáján. A csuklóból kirázott, egyszerű, de lényegre törő riffek folyamatos mozgásra (a fiatalabbak ugrálhatnak is, hehe) kényszerítik az embert, ha akarja, ha nem. A titok abban rejlik, hogy a Madball sosem volt a folyamatos gyorsaság híve, sőt, nagymértékben a közepes sebességű, arcon csapó, gyomrot bokszoló témákkal csábít a ringbe, viszont ezek a dalok csak úgy hatásosak, ha remekül vannak megírva, és ezek meg vannak, az tagadhatatlan. A lemez egy valóságos hardcore-slágergyűjtemény. Minden szerzemény ököllel tolja a pofánkba a világ, az élet valóságát. A két gitár zakatol, szaggat, csontot tör. Will és Hoya biztosítja a betonkeménységű alapokat, Freddy pedig rekedt hangján tolmácsolja a szövegeket a hétköznapok küzdelméről, becsületről, családról, barátságról stb.
A lemez megjelenése után gyorsan szállt a banda hírneve. Ez főként annak is volt köszönhető, hogy rengeteget koncerteztek, és a rajongók a szívükbe zárták a New York-i srácokat. Ez nem is csoda, hiszen remek bulikat adtak, e mellett pedig közvetlenek, jó fejek és barátságosak voltak. Még Budapesten is felléptek 1996 decemberében, az Ignite és a Straight Faced társaságában, amit én nagy sajnálatomra kihagytam, de azóta már többszörösen bepótoltam, ugyanis rendszeresen visszajárnak hozzánk, és Freddy elmondása szerint nagyon szeretik Magyarországot.
Mint jó néhány hardcore csapatnál, a Madball-nál is volt nem egy tagcsere, de a két őstag, Freddy és Hoya fáradhatatlanul viszi tovább a zászlót, és újabb albumokkal jelentkeznek. 2018-ban már a kilencedik lemezüket adták ki, és népszerűségük egy fikarcnyit sem csökkent. Egy Madball koncert még mostanság is felér egy talajtorna-edzéssel. Bevallom, én már nem követem őket folyamatos figyelemmel, de az első öt albumuk a mai napig alapvetés és hatalmas kedvenc nálam. Ezt bizonyítandó, még egy Madball-tetkóval is rendelkezem! HEHE!!
Leave a Reply