Lock Up: Hate Breeds Suffering (2002)

Az 1999-ben megjelent, első Lock Up album, a Pleasures Pave Sewers jó nagyot szólt. A „szuper projektnek” is nevezhető társulat előtt a rajongók éppúgy letérdeltek, mint a szaksajtó. Ilyen nevekkel, hogy Shane Embury (Napalm Death), Jesse Pintado (Napalm Death), Nicholas Barker (Cradle Of Filth, bár lehet, hogy ekkor már a Dimmu Borgirban nyomta) és Peter Tägtgren (Hypocrisy) ez nem is volt meglepő! Sejthető volt, hogy kiváló anyagot fognak összehozni. A fickók nem készültek a világ megváltásra, csupán csak tisztelegni akartak a 80-as évek death, thrash, grindcore, punk stb. csapatai előtt.

Remek bemutatkozás volt, de úgy gondoltam, hogy inkább a második, 2002-ben megjelent albumról pötyögök néhány mondatot. Ez a lemez nekem egy kicsivel jobban bejött. Nem tudom megmondani, hogy miért, de többet forog a lejátszómban, mint az első. Talán azért, mert egy hangyapöcsnyit agresszívabb és rövidebb támadások vannak rajta. Fél óra alatt 16 dal, ennél több nem is kell. A tagságban volt némi változás, ugyanis Peter időhiány miatt nem tudta vállalni az énekes szerepét, így a helyére Tomas Lindberg (At The Gates) érkezett, aki szerintem jobban beleillett a bandába, ugyanis rekedtes, hisztérikus üvöltözése pont a legmegfelelőbb ezekhez a rövid death metal/grindcore nótákhoz.

A csávók nem tököltek sokat, bevonultak a birminghami Framework stúdióba, és öt nap alatt rögzítették a dalokat. A négy zenész közül egy sem arról vált híressé, hogy magas vízszámlát fizetne. HEHEHE!! El tudom képzelni, milyen szeszpusztítás lehetett, amikor ez a négy „gyönyörű” ember összejött! HEHEHE!! Szívesen ott lettem volna a stúdióban, amikor felvették a lemezt. S hogy milyen az album? Hát baszottul jó!! Kiválóan megírt, profi szerzemények, amelyek ráadásul még változatosnak is csúfolhatók. Persze ezek a muzsikusok már ebben az időben is öreg rókának számítottak, úgyhogy biztosra vehető volt, hogy nem fognak hibázni. Természetesen a lemez fölött halványan ott lebeg a Napalm Death szelleme, de ez nem is csoda, hiszen ketten is itt vannak a Napalm Halálból. Ettől függetlenül egyedinek mondható az anyag.

Remek, nyílt törést okozó riffek, hashajtóként ható, recsegő basszustémák és rengeteg blastbeat. A dalok olyan vehemenciával száguldanak a hallgatón keresztül, mint egy japán szupersikló. Még arra sincs időd, hogy végiglapozd a booklet-et, mielőtt lejárna a CD. HEHE!! Tomas „Tompa” Lindberg pedig üvölt, mint akit karóba húztak. A dalokban rengeteg szuper, közepes tempójú döngölés is helyet kapott, így néha a hallgató is megpihenhet, és a helyére teheti azokat a lakberendezési tárgyakat, amelyeket a blastbeat-zuhatag okozta extázis közben megpróbált kidobálni az ablakon, de azok célt tévesztve, a falról visszapattanva a szoba sarkában értek földet.

Az a nagy büdös helyzet, hogy egy rövid death metal/grindcore albumról nem lehet oldalakat zengeni, nincs is értelme, így én sem ragozom tovább. A Lock Up ma is aktív, csak más a felállásban. Ugye szegény Jesse-t 2006-ban elvitte az alkohol, így társai másik gitáros után néztek és találtak is Anton Reisenegger (Criminal) személyében. Így jelent meg harmadikként a Necropolis Transparent album 2011-ben. Majd Tompa is lelépett, s a helyére Kevin Sharp (Brutal Truth) érkezett. Ebben a felállásban rögzítették a negyedik lemezt, amely 2017-ben látott napvilágot Demonization címmel. Az idén Barker is búcsút intett, és jelenleg Adam Jarvis (Misery Index) a csapat dobosa. Egyébként 2012 óta Danny Lilker (Brutal Truth, Nuclear Assault) is besegít a bandának, főként a koncerteken.

A Lock Up csak egy kis baráti nosztalgiázásnak indult, ami már 22 éve tart. HEHE!! Nem jelentkeznek sűrűn új cuccal, de ha igen, akkor biztosra vehetjük, hogy az szét fogja trancsírozni az agyunkat, ami a fül- és az orrnyílásainkon keresztül fog szétfröcskölődni a szobában, amikor rázzuk a fejünket. Úgyhogy mielőtt nekikezdesz egy Lock Up album meghallgatásának, győződj meg arról, hogy van-e elegendő mennyiségű takarítószer otthon. És hát nem ártana egy szőnyegtisztító gép sem, mert habár a padlószőnyegre száradt agyvelődarabok mintának jól mutatnak, de pár nap után rohadt büdösek tudnak lenni.

A cikk szerzője: Size 24 további cikk
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*